A háború előtt a gimnáziumokban latinul és görögül olvastak és írtak a diákok, emellett tanulták az élő nyelveket és az összes többi tárgyat. Vajon sokkal okosabbak voltak, mint a mai gyerekek? Előbbre való a diák kedélye, érzelmi viszonya a tantárgyhoz, mint az, hogy teljesítse a feladatait? Meg lehet azt kérdőjelezni, hogy apáknak és fiúknak legyenek közös irodalmi élményeik? Jó az, ha a tanári szabadság része az olvasmányok választása? A kérdések sokrétűek, a közös nevező viszont nem lehet más, mint az, hogy a műveltséget és nemzetet formáló történeteket őrizni kell. Akkor is, ha ez – az olvasmányokra vetítve – nagyobb erőfeszítésébe kerül a gyerekeknek, mint egy népszerű lektűr elolvasása.
MIT AD A KÖTELEZŐ?
Setényi János oktatáskutató a Figyelő kérdésére felvázolta az előzményeket. „A XIX. században alakul ki az egységes nemzet fogalma, ennek megteremtésében nagy szerepet játszik az irodalom. Az alapfeltételezés az, hogy az iskolába járók nagy többsége végzés után már nem olvas irodalmat. Ez valószínűleg ma is igaz. A kötelező olvasmány gondolati és érzelmi közösséget teremt (pl. Egri csillagok). Másik feladata az alfabetizáció: olyan embereket, akik maguktól egyáltalán nem olvasnának, arra kényszerít, hogy bonyolult szövegekkel foglalkozzanak – legalább egy ideig. A huszadik században erre ráépül a demokrácia elve: azért kell olvasnunk az előírt könyveket, hogy más társadalmi csoportok életével is megismerkedjünk. A demokrácia is igényli a gondolati és érzelmi közösséget.”
„Amerikában már a hatvanas, itthon a nyolcvanas évektől megjelenik a fősodorban a posztmodern és a szocioliberális gondolkodás, arról kezdenek beszélni a képviselői, hogy nem kell kötelezni a gyereket ezekre az olvasmányokra. Elindul a vita, mi legyen a kánonban, egyáltalán legyen-e bármi is, mert ami kötelező, az bűnös, az nem jó. A szélsőséges posztmodern álláspont a gyermekkedélynek szolgáltatja ki ezt a kérdést, legyen Harry Potter, mert azt szeretik. Az ideális megoldás nyilván az, ha van kánon, egy korlátozott számú kötelező olvasmány, a többit pedig rábízzuk az iskolákra – világítja meg tömören a hátteret a kutató. – Hasznos, ha vannak szakmai viták, de a nemzeti érzelmi, olvasási közösség létjogosultságát téves vitatni. A szemléletbeli különbség ott van, hogy valaki csak addig vizsgálja a kérdést, hogy mi a jó az osztálynak, oktatáskutatóként viszont azt kell néznem, mit nyújt ez a nagy közszolgáltatás, amit iskolának nevezünk.”
Setényi János nézeteit szemléletesen támasztja alá a tiniregényeivel népszerűvé vált Bosnyák Viktória, aki arról beszélt egy interjúban, hogy az nem pozitív, ha meghal a főhős – Nemecsek Ernőre gondolt –, és a mesekönyvekben sem szereti az agressziót. Innen már csak egy lépés az USA társadalomtudósainak komoly fejtörést okozó hópehely-generáció kinevelődése, amelynek a képviselői soha nem látott módon érzékenyek és sértődékenyek, amikor valóságos problémákkal találkoznak. Allan Bloom amerikai kutató 1987-es könyve, Az amerikai szellem bezáródása éppen – részben – a kötelező „nagy könyvek” elvetéséből vezeti le a tömeges posztmodern barbarizációt.
AKIK ÚJÍTANÁNAK
Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke évek óta arról beszél, hogy sokkal több kortárs irodalmat kellene olvastatni a gyerekekkel – Kertészt, Esterházyt, Nádast –, s kevesebb klasszikust, mert szerinte túl bonyolult a Rege a csodaszarvasról, Jókai elavult, a Légy jó mindhaláig meg nyomasztó. Úgy véli, közösen kell megegyezni a tanulókkal, mi az, amit mindenki elolvas, miből lehessen választani, mert ez hozza meg a kedvet az olvasáshoz. Hasonlóképpen nyilatkozik kollégája és az egyesület alelnöke, Fenyő D. György. Ő Jókait és a Bánk bánt levenné a listáról, népszerűtlennek látja Az ember tragédiáját, szerinte is több jelenkori alkotót kellene tanítani. Ezzel szemben Nényei Pál, a Piarista Gimnázium tanára arról beszélt egy interjúban, hogy ha egy mű nem adja magát könnyen, a tanár felelőssége, hogy megtalálja a kapcsolódási pontokat.
Dr. Osztovits Szabolcs, a Budapesti Fazekas Mihály Gimnázium tanára úgy véli, a felszín alatt arról van szó, hogy a gyerekeknek vannak kötelességei és feladatai, melyekért erőfeszítéseket kell tenni.
„Mindig felmerül, hogy azért nem sikeres a magyar közoktatás, mert nem játékosan tanítunk. Nekem semmi problémám a játékossággal, ha azt József Attila vagy Huizinga szintjén vetik fel, hogy a játékban benne van a rend meg a szabadság harmóniája. De amikor a játékosság a bohóckodást jelenti, akkor semmi értelme sincs” – mondja. Arra a kérdésre, hogy elévülhet-e a kötelező olvasmányok listája, kell-e ezen változtatni, úgy fogalmaz: „Nemes Nagy Ágnest tudom idézni, aki azt mondta, sajnos Jókai túl művelt volt hozzánk képest. Amikor Arany János megírta a balladáit, a kortársaknak ez éppoly nehézséget jelentett, mint ma. Ám minden balladához írt szómagyarázatokat, jegyzeteket – ezek a nehézségek könnyen legyőzhetők. Zrínyi Szigeti veszedelmét ma már tényleg nagyon nehéz tanítani, de konkrét példát tudok arra, hogy a kolléganő egy egész osztállyal megszerettette. Annyi emberi magatartásformát ismertek meg belőle, hogy ez megragadta őket. Arról is elfeledkezünk, hogy nagyon sok függ a tanároktól.”
JÖJJÖN HARRY POTTER?
A Harry Potter-történetek nagy népszerűségnek örvendenek a gyerekek körében. Maga Csépe Valéria, a Nemzeti alaptanterv átdolgozását irányító miniszteri biztos is több alkalommal nyilatkozott úgy, hogy jobb lenne, ha ezt olvasnák a nebulók. Osztovits Szabolcs azt mondja: nincs azzal probléma, ha a gyerekek felső tagozatban Harry Pottert meg egyéb ifjúsági regényeket olvasnak. „Szívesen beszélgetek a gyerekekkel Harry Potterről is egy órát, de a többi 120 órán teljesíteni kell bizonyos feladatokat.” Arra is felhívja a figyelmet, hogy nem kellene fölerősíteni a diákokban azt, hogy elmenekülhetnek a valóságból egy fiktív világba. Maga is visszakérdez: „A szociálisan magukat érzékenynek vélő tanárok azt gondolják, hogy Móra Ferenc bicebócájának a története érdektelen? Nem az lenne az irodalomtanítás feladata, hogy a valóságra reflektáljon és emberi magatartásformák sokféleségét mutassa meg? Ugyanakkor mindez hitelesen csak nagyon komoly művészi szinten jött át, ezt csak nagy művek tudják közvetíteni. Lehetne korszerűsíteni, elhagyni, át lehet gondolni, de a kötelező olvasmányok kultúraközvetítő szerepe nem kérdőjelezhető meg. Az irodalomnak van olyan feladata, amelyet semelyik más tantárgy nem tud közvetíteni: önmagunknak és a világnak a megismerése. Ezt csak az irodalom tudja átadni ilyen elementáris erővel, ettől nem szabad megfosztani a gyerekeket.”
Borítófotó: Fortepan, adományozó: Urbán Tamás, 1972’
