– A kormányzatok nem öntik számolatlanul a pénzt ebbe a nagy rendszerbe. Ez az egyik alapkonfliktus, hogy sehol nem elég a pénz az állami oktatásban?
– Valóban, amióta tömegoktatási rendszerek alakultak ki, és már a felsőoktatás is eltömegesedett, az állami oktatásügy hatalmas gépezetté vált, komoly erőforrásigénnyel. Iskolába mindenki járt, mindenkinek van róla véleménye, ezért az oktatásról szóló demokratikus viták is tömegesek, ennek minden előnyével (állampolgári részvétel) és hátrányával (alacsony intellektuális színvonal). A politikai pártok is bekapcsolódnak ebbe, és olyan ideálokat kérnek számon, mint a minőség, a hatékonyság, az esélyegyenlőség vagy éppen az elitképzés. Korunkban minden oktatási kormányzat küszködik, a különbség abban van, hogy egyes rendszerek alkalmazkodóképesebbek, míg mások bezárkózók. A 2008-as világgazdasági válság óta fel sem merül, hogy az oktatás a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb forrásokhoz jusson. A nagy nemzetközi elemző szervezeteknél (pl. OECD) nyíltan beszélnek arról, hogy globális útkeresés zajlik, és nincs egyetlen kiajánlható modell sem.
– Vágyott minőségi oktatásra bármennyi pénzt el lehetne költeni, nyilván nem ez a megoldás. De alulfinanszírozott rendszerek nyújthatnak hatékony és versenyképes oktatást?
– A rendszer csak egy keret, a különböző társadalmi csoportok versengése arról szól, hogy az ő gyermekeik számára jusson versenyképes oktatás. A hatékonyság csak a mindenkori Pénzügyminisztérium számára fontos, a szülők forrásigénye kielégíthetetlen. Ez még azokra a társadalmi felelősséggel rendelkező kutatókra, szakértőkre és döntéshozókra is igaz, akik egész rendszerben tudnak gondolkodni. A saját gyermekeik iskoláztatása számukra is előbbre való. Az oktatási rendszerbe beépített költségrobbanás miatt a kormányzatok néha radikálisan lefaragnak a kiadásokból, aztán csendben elkezdik azokat visszapótolni. Azért a kutatásokból az tudható, hogy a méltányos és jó minőségű oktatás nem olcsó. De a nem méltányos rendszerek bármennyi pénz szívnak fel, az nem jár általános minőségjavulással. Azaz a vizeskancsóba tényleg kell víz, de az nem mindegy, hogy homokra vagy termőföldre öntjük a vizet.
– Most ott tartunk, hogy a nyugati oktatás paradigmaváltás előtt áll, csak senki sem tudja pontosan, merre kellene elindulni? Az analóg vs. digitális tudás a fő dilemma? Vagy a klasszikus műveltség vs. kompetencia és „életrevalóság”?
– A paradigmaváltás már zajlik. A legérdekesebb szakaszában vagyunk: sokféle innováció jelent meg, és még senki sem látja a nyerő irányt. Több érdekes jelenség zajlik a szemünk előtt. Hangsúlyozandó, hogy Magyarország is nyugati ország, és itthon ugyanaz folyik, mint a fejlett világban máshol – nyilván erős helyi hangsúlyokkal. Az egyik érdekes repedés a homeschooling, magyarul – szégyenlősen – közösségi oktatás. Itt a középosztály versengést elutasító része kivonul az iskolarendszerből és magántanulóként végzi el a tanköteles oktatást. Amennyiben az angolszász országok továbbra sem akadályozzák a homeschooling terjedését, akkor be is szakadhat az iskolarendszer. Nyilván a rousseau-i idillt erőteljesen támogatja, ha a szülők a közösségi hálózatokon keresztül szerveződnek, míg az elsajátítandó tananyag digitálisan áll rendelkezésre.
Ezzel párhuzamosan továbbra is vannak hagyományos európai műveltséget adó iskolák és léteznek a különleges gondoskodást igénylők alternatív tanintézményei. Az elmúlt évtizedekben a nagyon erős kompetencia iránti nyomás enyhülni látszik, a technológiai verseny a matematikai és természettudományos (STEM) területen egyre több jól felkészült szakembert igényel, Európa pedig lemaradóban van. A humán műveltség „rehabilitációja” még nem indult el, de a mesterséges intelligencia alkalmazásainak megjelenésével ez is eljön.
– Volt olyan időszak a modern közoktatás megszervezésétől számítva, amikor ennyire elégedetlen volt a nyugati középosztály az állami oktatással? Mi a bajuk az amerikai vagy a brit szülőknek?
– A tömegoktatási rendszerekben tanulóknak mindenhol ugyanaz a baja. XIX. századi módon szervezett iskolák, alulfizetett és kiégett pedagógusok, értelmetlenül és ostobán megírt tananyagok, a tanulást romboló, fegyelmezetlen, neveletlen osztálytársak.
– Idehaza is elterjedt az a vélekedés, hogy a finn oktatás lenne a gyógyír a bajainkra, de sok más ország is érdeklődéssel figyeli Finnország sikereit. Mit találtak ki?
– A finnek – tőlünk húsz évvel elmaradva – megalkották az általános iskolát, és 40 éve fejlesztik azt. Sok érdekes dolgot tettek eközben, de általános „gyógyírek” nem léteznek. Ma már a nyugati világ inkább Szingapúrra és Kínára figyel, Angliában például az ún. sanghaji matematika bevezetésével kísérleteznek. Magyarországnak a hazai problémákra kellene válaszokat találnia, miközben a hazai erősségeire támaszkodik. A finnek vagy a kínaiak csak inspirációt adhatnak, kész megoldásokat (modellt) nem. A jó szándékú szülők és pedagógusok talán kevéssé tudják, hogy a finn vagy szingapúri oktatás nagyszerűségéről készült Facebook-videók nem a valóságot ábrázolják, hanem ugyanolyan kereskedelmi termékek, mint egy vagdalthúskonzerv reklámja.
– Létezhet, hogy egy kis ország által innovált szemlélet és módszertan világszerte adaptálhatóvá válik?
– Igen, ha a kis ország elég intelligens, és eleve nyitottan, párbeszédre képesen kínálja fel a tapasztalatait. A finnek jelenleg nem ilyenek, hisznek a saját tapasztalataik felsőbbrendűségében (amit komoly mérések nem támasztanak alá), és azt szeretnék, ha a világ többi része átvenné ezeket. Ez nyilván irreális és végtelenül naiv. Itthon kevesen tudják, hogy nekünk, magyaroknak jó néhány sikertörténetünk van. Például a finn matematikaoktatás alapját a Varga–Neményi módszer képezi. Számos megvalósult magyar oktatási innováció létezik, a mi problémánk inkább az, hogy nem tudjuk ezeket kereskedelmi termékekké/szolgáltatásokká formálni. A világ tele van „híres magyarokkal”, miközben ebből Magyarország egyetlen centet sem profitál. Ha az egyetemeink közelében lennének oktatási startupinkubátorok és oktatástechnológiai laborok, akkor más lehetne a helyzet.
– A jelenkori nyugati társadalmaknak döntést kell hozniuk arról, mit gondolnak perspektivikusan a közoktatásról? Miből indulhatnak ki, és milyen problémákra kell válaszokat adniuk?
– A problémák ugyanazok, mint a tömegoktatás létrejötte óta: hogyan biztosíthatunk olyan minőségi oktatást mindenkinek, hogy eközben az elittudás is elérhető maradjon és a társadalmi elitcsoportok is megérkezhessenek az őket befogadó felsőoktatásba. Mindezt hogyan tudjuk észszerű pénzügyi keretek között biztosítani? Hogyan lehet egyensúlyt találni az általános jogi szabályozás és az iskolai, valamint pedagógusi szabad mozgástér között? Az erről szóló gondolkodás és kommunikáció világszerte teljes erővel folyik. Egyes csoportok még a mai iskolarendszert is hajlandók lennének feláldozni, mások szigorítanának. Az egész globális gondolkodás egyelőre a küszködés és útkeresés állapotában van.
– A már most nagyon sikeres, a PISA-méréseket is uraló, és folyamatosan fejlődő ázsiai oktatásban milyen válaszokat adtak a hagyomány, az identitás őrzése és a versenyképesség biztosításának összetett problematikájára?
– A kínai kultúrájú kelet-ázsiai államok (Kína, Hongkong, Tajvan, Korea, Japán, Szingapúr, Vietnam) oktatási rendszerei egyelőre megoldották a hagyomány, az identitás és a versenyképesség egyidejű biztosítását – hála Konfuciusz mester örökségének. Ott inkább két kihívással szembesülnek: egyrészt a gyerekek érzelmi élete és egészsége erősen megsínyli a kemény és szüntelen tanulást. Másrészt a nevezett államok vagy gazdagok, vagy robbanásszerű ütemben gazdagodnak, és az új nemzedékek már érezhetően keresik a munka és a szabadidő közötti egyensúlyt. Ez korábban elképzelhetetlen volt, és nem világos, hogyan működik majd a konfuciánus iskola ezekkel a „jóléti gyerekekkel”.
