2016-ban a cincinnati állatkert 17 éves gorilláját kellett lelőni, mert beesett hozzá egy hároméves gyerek. Az egész világ felháborodott a kegyetlenségen, de az igazgató azt mondta, megfontoltan döntött, nem határozhatott másként, miután a főemlős tíz percig rángatta a kicsit. A gyászolók virrasztást tartottak az állatkertben. A hírhedt állatvédő szervezet, a PETA közleményében azt állította, ezek a gorillák nem támadnak.
A HAZAI ESET
Május 14-én délután hat óra körül a Bács-Kiskun megyei hírportál közzétette a Kecskeméti Vadaskert igazgatójának Mementó című írását. Tokovics Tamás, aki személyesen is kötődött a kisragadozóhoz – hiszen egy darabig irodájában és otthonában nevelte Zarát –, fájdalmas levélben tudatta, mi is történt. Az érzelmes írásban így emlékezett: „…kihozta a kicsinyét és letette a lábam elé, hogy bemutassa. A könnyeimmel küszködtem, akárcsak most, minderre és a mai eseményre visszagondolva. A meghitt percek ritkultak, hiszen tudtam, hogy a családot ezután már nem én jelentem neki, hanem Zorro és az apró utód.” Majd tett néhány megállapítást az ügy vélelmezett okaként, mint hogy a mai gyerekek nem tisztelik a természetet, az életet, a tanárok és a szülők meg nem teszik jól a dolgukat. Majd kifejezte vágyát egy olyan világ építéséről, ahol ezek a dolgok nem történhetnek meg. Hogy ez utópia-e, hogy a levél túlzás volt-e, az egyéni ízlés és preferenciák kérdése. Vadaskert-igazgatóként az a feladata, hogy a rábízott állatokat gondosan tartsa és szaporítsa. De lehetséges, hogy nem személyes hangvételű, hanem tárgyilagos levelet ír, ha sejti, mit indít el.
A hír hamarosan megjelent a 444.hu-n, a 24.hu-n, a hvg.hu-n és az Indexen is azzal a címmel, hogy egy iskolás gyerek földhöz vágta a vemhes szurikátát. A tényeket elég távolról körülíró clickbait címadásnak köszönhetően – elpusztította, megölte, agyonverte – a Facebookon pillanatok alatt lincshangulat alakult ki. Fiatal nők és családanyák őrjöngtek és követelték, hogy a gyerek is jusson hasonló sorsra. Elátkozták a családjával és a tanáraival együtt, börtönbe küldtek volna mindenkit, aki nem akadályozta meg a „gyilkosságot”.
A balliberális portálok észre sem vették, hogy a lájkvadászat túllőtt a célon; olyan hangulatot generáltak, amely minden jóérzésű embernél kiverte a biztosítékot. A jobboldali sajtóban jelentek meg az első olyan hangvételű írások, amelyek mértékletességre intették az embereket és arról beszéltek, hogy itt valami óriási értékrendi probléma mutatta meg magát. Ezek után szólaltak meg a liberális jogvédők, az újabban leginkább kormányellenes kirohanásairól elhíresült Vekerdy Tamás, de megállásra intett Balatoni József, a népszerű fiatal sztártanár is – természetesen a hibát elkövető kisfiú érdekében. A hisztériát gerjesztő médiumok nem érezték úgy, hogy felelősségük lenne a történtekben.
ÁLLATVÉDELEM VAGY VALAMI MÁS?
A modern ipari társadalmak a természeti környezet rovására terjeszkednek, emiatt külön figyelmet kell fordítani az élővilág védelmére. De ez a közös érdek hogyan burjánozhatott el olyan irányokba, mint a harcos vegán állatvédelem? Vagy ha csak a szurikáta hazai esetét nézzük, miként fordulhat elő az, hogy emberek egy gyerek halálát kívánják, mert eldobott egy őt megtámadó állatot? Minden esetben közös az a nézőpont, hogy az ember lehet csak a hibás, miért nem figyelt, viselkedett jobban. A XXI. században sokkal érzékenyebbek vagyunk az állatok sorsa iránt, mint a XX. századi szüleink voltak, nagyszüleinkről nem is beszélve. Mindez része annak az érzékenyítési tendenciának, amelyet a balliberális hátterű szervezetek emeltek be a politikai térbe a jogvédelem kifinomultnak tűnő eszközeivel, folyamatos politikai nyomást gyakorolva, hogy teret kapjon az általuk képviselt ideológia. Így nyertek „polgárjogot” az állatok, lett büntetendő – nagyon helyesen – az állatkínzás, de a nagy küzdelemben mintha elállítódott volna a fókusz. Az emberi közösségek mindig kivetették magukból azokat, akik nem becsülték a haszonállataikat, a ház körüli jószágokat. De amióta napi hír a televíziós csatornákon állatkerti egyedek születése és halála, árva és kínzott példányok mentése, celebek állatvédő tevékenysége, ki lehet mondani: a hagyományos értékrendben történt egy áthangolás, amely egyenlősíti az állatokat és az embereket.
Egyre többen – civilek és nem civilek – nyilatkoznak úgy a köztérben, hogy embertársaiknál jobban szeretik az állatokat. A múlt év végén jelent meg egy cikk a Business Insideren, amelyben a szerző egy kutatásról számol be, melynek résztvevői kifejezték: sokkal jobban kedvelik a kutyákat, mint a felnőtteket. A felmérés alanyai szerint csak a csecsemők szimpatikusabbak az ebeknél. A múlt évben lapunk is írt már a jelenségről, hogyan válnak a négylábú kedvencek baráttá, majd gyerekpótlóvá fiatal párok és egyedülálló nők számára, miként lesznek „kutya unokái” a szülőknek. Az is kiderült, hogy a résztvevők a saját felnőttársaik irányába mutatják a legkevesebb empátiát, és állataikat szőrös gyereknek, teljes értékű családtagnak tartják. A pszichológusok úgy magyarázzák, hogy mivel a házi kedvenc teljes egészében a gazdától függ, így olyan védő-gondoskodó ösztönöket vált ki, mint egy gyermek. Mivel a kutya feltétel nélkül szereti a gazdáját, ez olyan pszichológiai kényelmet és elégedettséget okoz, amelyről nehéz lemondani. Az ő szeretetük mindaddig érvényes, amíg élnek, nem lehet elveszíteni, mint egy ember barátságát vagy szeretetét.
GYEREKNEVELÉSI VETÜLET
Érdekes dimenziója is kibontakozott a durva vitáknak, ez pedig a szülők és a tanárok felelőssége. Sok kommentelő kerek perec kijelentette, hogy a mai okostelefonozós gyerekek nem tudnak viselkedni, mindent megengednek nekik a szüleik. Sokan ítélkeztek a „nemtörődöm” tanárok felett is, bár valószínűleg meggondoltabban véleményezték volna a helyzetet, ha tudnák, mekkora felelősséggel jár gyerekcsoportot kirándulásra vinni.
De az jól látható, hogy a köznyelvben liberálisnak nevezett, a gyereket csodás felfedezőnek láttató, szárnyait nem nyesegető – elsősorban Vekerdy Tamás által népszerűsített – nevelési irányzat a szurikátaügyön kívül is sok konfliktust indukál a társadalomban, amiről fontos lenne többet beszélni.
Borítófotó: MTI/EPA/Ronald Wittek
