– Regényének cselekménye az 1989-es romániai forradalom időszakában játszódik. Hosszú idő telt el azóta. Miért éppen most jött elő ezzel a művel, miért nem rögtön az események után?
– Szögezzük le rögtön az elején, hogy ez nem regény. Inkább kísérleti próza, amely nem egy hagyományos regénystruktúrára épül. A publikálásig elég sokat kísérleteztem a szövegével. Keletkezéstörténetéről azt tudnám elmondani, hogy volt szerencsém ebben az egészben részt venni, hiszen akkoriban töltöttem a katonai szolgálatomat. Abban az időben már írogattam: verseket, ilyesmit. Miután leszereltem, nagyon sok olyan generációmbéli társammal találkoztam, aki 1989 végén ugyanezt a helyzetet élte meg. Nyilván beszélgettem velük ezekről a dolgokról. Egyrészt a közösen átélt élmények okán, másrészt mert semmiféle pszichológiai segítséget nem ajánlott fel a román állam vagy a hadsereg azoknak, akik részt vettek a harcokban. Üldögéltünk, éppúgy, mint nagyapámék a falusi kocsmában, csak mi 18-19 évesen. Már akkor megfogott – az elbeszélt és átélt történetek kapcsán – ennek az egésznek a sokrétűsége, sokszínűsége. 2002-ben Magyarországra költöztem, s 2003 körül elkezdtem írni egy szöveget, amely „igazi” regény lett volna. Aztán megjelent Majoros Sándor műve, a Meghalni Vukovárnál. Elolvastam, s ezután kitöröltem az egész szöveget. Jóval később, 2012 körül kezdtem el ismét a regényt, amikor már jobban láttam, hogy mit szeretnék írni, és volt is már prózaírói tapasztalatom.
– Lehet tudni, hogy merrefelé szolgált 1989-ben?
– Hát, éppen elmondhatom. Aradon.
– Azt mondja, nem kaptak pszichológiai segítséget. Valóban, mint a könyvből is kiderül, nem lehetett könnyű akkoriban egyenruhásként helytállni. Mennyire érte váratlanul a kitört forradalom?
– Annyi szerencsém azért volt legalább, hogy mikor bevonultam, már benne volt a levegőben ennek az eseménynek a bekövetkezése. Bulgária és Csehszlovákia éppúgy változóban volt, mint akár Lengyelország. Már mindenhol félreálltak ezek a kommunista masztodonok, és elkezdődött valami, amit azóta is rendszerváltásnak szoktunk nevezni. Magyarország is átnevezte már önmagát népköztársaságból köztársasággá, Berlinben lebontották a falat. Számomra is meglepő, mire voltam képes 18 évesen: biztonságból egy álszemélyiséget alakítottam ki magamnak. Tehát nem én voltam ott. Amikor leszereltem, nagyon jól jött, hogy ezt a személyiséget el lehetett dobni. Így nagyon sokat megúsztam abból, amit mások nem tudtak feldolgozni.
– A személyesen átélt történések mellett honnan szerzett forrásokat, információkat? Említette a kocsmai beszélgetéseket. Inkább személyes beszámolókra hagyatkozott?
– A tanúk elbeszélése fontos volt a számomra. Egykori katonaként tudtam leülni velük, és a veteránok egymás között teljesen más dolgokat mondanak el; olyasmiket osztottak meg velem, amiket egyébként nem biztos, hogy kitennének az ablakba. Nyilván az elbeszélteket és az elbeszélőket is átformáztam később. A történetek tehát hitelesek, de éppen azért nem szerepelnek a regényben településnevek sem, hogy ne lehessen azonosítani a forrásokat. Temesvárhoz és Bukaresthez „nem nyúltam”, az ott történtek külön regényt érnének meg. A másik, ami sok információval szolgált, az a román hadsereg hivatalos lapja volt, amelyet az interneten követtem. Rendszeresen jelentek meg beszélgetések nyugdíjba vonult katonatisztekkel. Mivel már nem volt veszítenivalójuk, az újságíróknak roppant izgalmas dolgokat meséltek. Érdemes volt egyébként is figyelni a román sajtót: ha meghalt egy-egy fontosabb szereplő, mindig kiderültek róla érdekes dolgok.
– Regényének négy szereplője egy-egy romániai nemzetiséget képvisel. Mennyiben alapozták meg a különféle nációk szerepeltetését személyes kapcsolatok?
– Eredetileg hat szereplője volt a műnek, volt benne még két román. Lett volna tehát egy havaselvei, „regáti” és egy erdélyi román is. A nemzetkaraktert illetően komoly eltérések vannak közöttük, és nem minden esetben szeretik egymást. Ismertem mindenféle nációbelit, s nem csak a seregből: Kolozsváron laktam, tehát legalább annyi román ismerősöm volt, amennyi magyar. A katonaságnál a mi szakaszunk olyan vegyes volt, hogy annál jobban már nem is lehetett volna megkeverni. A mai napig nem tudom eldönteni, azért volt-e ennyire vegyes az összetétel, mert mi voltunk „a feláldozhatók”, mint az ismert akciófilmben, amelyikben Bruce Willis is játszik (The Expendables [A feláldozhatók] – a szerk.), de utólag már nem is érdekel. A hadseregben megszűnt a nemzetiségek tabusítása. Nyilván a magyar haderő is, a románhoz hasonlóan, a szovjet katonai doktrína szerint működött, amely kimondta: a besorozott állomány kilencven százaléka azért van ott, hogy kitöltsön egy egyenruhát, s hogy megtanuljon kitisztítani meg elsütni egy fegyvert. A lényeg, hogy megszüntetjük a személyiséget és egyenembert csinálunk mindenkiből. A kommunikáció tehát működött a nemzetiségek között, bár én lehet, hogy előfelvételisként eleve jobb helyen voltam; bányákban vagy vízi erőműveknél is dolgoztak katonák.
– Az 1989-es romániai forradalomról máig tart a vita: puccs volt-e vagy tényleg fegyveres felkelés. Hogy lehetne minősíteni, meghatározni, ami történt?
– Tavaly született egy olyan ítélet Romániában, mely szerint 1989-ben megrendezett államcsíny zajlott. Nyilván nem lehetett az egész egy államcsíny, hiszen több olyan kirobbantója, szereplője volt, akiről egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hozzájárult volna egy puccshoz. Egyébként meg azt gondolom, hogy azóta is tart az államcsíny. Ez egy 27 éve tartó, egyelőre el nem döntött meccsnek tűnik. Ezek az események mindig hosszú távon csengenek le. Ha megnézzük ezeket a történéseket, mint a chileiek (1973) vagy az argentínaiak (1976), ukrajnaiak (2015): mind-mind a mai napig tartanak. Azt mondják, egy háborúnak akkor van vége, ha az utolsó szereplője is meghal. Szerencsére még elég sokan vagyunk, akiknél ez nem következett be, és nem is kéne, hogy elsiessük.
Borítófotó: Átállás. A népfelkelőkhöz átállt hadsereg egy harckocsizó katonája rózsát helyez a gépfegyver csövébe, miután megtudta, hogy kivégezték a Ceausescu házaspárt
