Tizenöt évet töltött Írországban Tuba Adrienne, megélte az aranykort, a válságot, majd a kilábalás éveit. Itthon korábban marketingesként és újságíróként dolgozott, de 2004-ben összecsomagolt, és kilencéves fiával Írországba költözött. Több oka is volt a döntésének, egyrészt úgy látta, hogy az akkori hazai gazdasági környezetben lehetetlen vállalkozóként talpon maradni, mert mindent átszőtt a korrupció, másrészt családi körülményei sem alakultak kedvezően. Az a típus, aki alapos mérlegelés után hozza meg a döntéseit, két évig tervezgetett, begyűjtött minden lehetséges információt, gyűjtötte a pénzt, majd megvárta az uniós csatlakozást. Egyik rokona akkor már kint élt Írországban, így adódott az irány. De még így is érte bőven kulturális sokk. „Az első incidens egészen hétköznapi ügy volt, korábban érkezett a fűtőolajat szállító ember, és nem volt nálam készpénz. Ahogy visszagondolok, az is kultúrsokként ért, hogy olajjal kell fűteni. Egy mukkot sem értettem abból, amit mondott, ezért abban sem voltam biztos, hogy ő mit szűrt le a beszélgetésből, nem értettem a vidéki akcentust” – mesél a kezdetekről Adrienne. Az emberek türelme és törődése, segítő szándékuk szintén ámulatba ejtő volt.
MUNKA VOLT BŐVEN
Úgy látta, 2004-ben nagyon nyitott volt az ír társadalom a kelet-európai vendégmunkások irányába. Sok tudásuk ugyan nem volt a keleti blokkról, a jóindulatú tudatlanság számos bizarr helyzetet eredményezett. Hallott olyan történeteket, miszerint idős ír asszonyok nejlonharisnyákkal ajándékozták meg a magyar ápolónőket, mert úgy tudták, az nem kapható errefelé. „Azért is volt ez furcsa, mert ők a nyolcvanas években még olyan körülmények között éltek vidéken, mint amit mi már csak az Árvácska című filmből ismertünk. De ezt abban a pillanatban elfelejtették, amint a kilencvenes években beindult a gazdasági fejlődés” – folytatta történetét.
Egészen más volt a munkaerőpiaci helyzet 15 évvel ezelőtt, mint ma. „2004-ben a vendéglátóipar őrült tempóban szívta fel a vendégmunkásokat, elég volt Budapestről elküldeni az önéletrajzot, és küldték a szerződést. Pörgött a gazdaság, az íreknek elképesztően sok pénzük volt, és egy bizonyos szint alatt nem vállaltak el munkákat. Ír alkalmazottakkal nemigen találkoztam akkoriban sem az áruházakban, de a hotelekben sem. Nem szorultak rá ezekre a munkákra” – fűzi hozzá.
„2008-ig szinte bármit elérhetett egy vendégmunkás, már ha volt elég kitartása és sokat vállalt. Lehetett haladni felfelé, bár nem olyan gyorsan, mint ahogy én szerettem volna” – jegyzi meg.
A magasabb nyugat-európai keresetek lehetővé tesznek egy magasabb napi életnívót, de felmerül a kérdés, hogy az anyagi gyarapodás elérhető-e, lehet-e megtakarítani, ha már az ember ekkora áldozatot hoz, hogy elhagyja a szülőföldjét. „Feléltem az akkori keresetemet, de nagyon kevés munkát vállaltam, viszont azt jól megfizették. Illetve nyaralásnak fogtam fel az első három évet, folyton úton voltunk. Mai fejjel áldom az eszem, hogy mindent százszor átgondoltam, és nem ugrottam bele lakáshitelbe, mert 2008-ban egész biztosan az utcára kerültünk volna. A gazdasági válság következtében tömegek vesztették el a munkájukat, megszűntek addig prosperáló cégek. Sose fogják bevallani az írek, de az jól látható volt, hogy a vendégmunkásoktól szabadultak meg először. Aki nem veszítette el a munkáját, arról három bőrt nyúztak le.”
2008-BAN MINDEN MEGVÁLTOZOTT
Világos képet fest a válság következtében átrendeződött munkaerőpiacról is, azt mondja, megindult egyfajta kenyérharc, mindenkinek kellett a munka. Az írek is lejjebb adták az igényeiket, elvállaltak olyan állásokat, amelyeket korábban soha. „A közhangulat is más lett, míg korábban egyetlen nációról sem lehetett rosszat hallani, a válság után ez is megváltozott. Amint megszűnt a nagy jólét, azonnal keresték a bűnbakot, de az írek ugyanúgy megsínylették a recessziót” – teszi hozzá Tuba Adrienne.
Úgy véli, a 2004–2008 között időszakhoz képest ma egy külföldinek élhetetlen Írország. Azt is elmondta, hogy ma már nehéz jó munkát találni, külföldiként nagyon kicsi az esély az előrelépésre, iszonyúan drága lett a megélhetés. A két alapvető szükséglet, a fedél és a kocsi ma megfizethetetlen. Mivel állandóan szakad az eső, normális szállásra van szükség. Tömegközlekedés hiányában autó nélkül életképtelen mindenki. Az ingatlanárak harminc százalékkal magasabbak, mint a válság előtt, az autóbiztosítás pedig már csak egy-két szerencsésnek kerül kevesebbe évi 2000 eurónál. Ha csak olcsó autót vásárol valaki, akkor a súlyadó további 6-800 euró.
VERSENY A LAKHATÁSÉRT
„A szoftverfejlesztő és a gyógyszeripari cégek továbbra is felszívják a kvalifikált munkaerőt, de ezeknél a vállalatoknál ma már indiai szakemberekkel kell versenyezni. Az írek elvállalják a kocsmai munkát, elmennek eladónak, szinte háború folyik az állásokért és a kiadó lakásokért. A bérlők teljes kiszolgáltatottságban válogathatnak a silány, szigetelés nélküli, penészes, kifűthetetlen lakások, házak között. Ingatlankrízis van Írországban, több mint 10 ezer család hajléktalan, erre eddig nem volt példa” – jelzi.
„Mindennapos történet, hogy egy kiadó lakásra kétszázan jelentkeznek. A külföldi munkavállalók tömegszálláson laknak, 10-15-en kibérelnek egy házat, ahol egy közös fürdőszobát használnak. A dubliniak rájöttek, hogy ha vásárolnak a barkácsboltban 1000 euróért egy fáskamrát, azt is ki lehet adni akár 1500-2000 euróért havonta. Óriási botrány van ebből, mert semmiféle szabványnak nem felel meg” – meséli Adrienne. Szerencsés kivételek mindig vannak. „De inkább a szemellenzősséget látom, az emberek jól keresnek, és relatív biztonságban vannak a munkahelyükön, valamint a szociális hálóban, cserébe nem hajlandók észrevenni a problémákat. Amíg velük nem történik meg, addig nem létezik, ha megtörtént, akkor meg nem beszél róla, mert saját kudarcnak éli meg.”
ÚJ ÉLET ITTHON
Adrienne azt mondja, a 15 év alatt nem találkozott olyan történettel, hogy magyar kitelepülő mesés karriert futott volna be Írországban. Dolgoznak kint fogorvosok, orvosok, akik rendelőt működtetnek, de azt a szintet nem tudják elérni, amit egy ír. Ismer kutatót, repülőgépmérnököt, akik idővel mind hazajöttek. Ma már szerinte elindulni sem érdemes. „Azért jöttem haza, mert nem akartam ott megöregedni. Úgy vélem, az én generációmnak már nem lesz megélhetést biztosító nyugdíja. Nem tudtam magam elképzelni kint hetvenévesen, a nyiroktól tönkrement ízületekkel, minimális nyugdíjjal egy sötét szobát bérelve. Még kertészkedni sem tudnék, mert nem terem meg szinte semmi. Közben a szüleink is öregedni kezdtek, szeretnénk a közelükbe lenni.” Azt fejtegeti, hogy a kivándorlás során az ember ezzel nem számol fiatalon, leginkább arra gondol, hogy kiviszi a szüleit. De az idős emberek nem akarnak mozdulni, nem akarnak mindennapos esőben élni, nem képesek nyelvet tanulni. Apró dolgok lesznek fontosak, szeretnék érteni a tévét vagy beszélgetni a szomszéddal. Ezzel sem kalkulálnak a fiatalok.
Hazajőve is érte kultúrsokk. Az egyik a kiváló tömegközlekedés, amit itthon nagyon alulértékelünk, viszont az ír vidéken teljesen ismeretlen. A másik, ami szembetűnő, hogy nem vagyunk udvariasak egymással.
Úgy fogalmaz, a munkaerőpiacot kintről kissé túlértékelte, most úgy látja, idő kell, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. Értékes referenciákat szerzett e-learning development területen, online és social media marketingben. Megdöbbenve tapasztalta, hogy itthon milyen irreális összegeket kérnek el közösségimédia-szolgáltatásokért, és mennyire kevesen értenek valójában hozzá. A digitális tananyagfejlesztés itthon még viszonylag új terület, és bízik abban, hogy az Írországban szerzett tapasztalatait saját vállalkozásában tudja kamatoztatni, ír ügyfeleit is megtartva. Vett egy házat a Balatonhoz közel, Zalában, ez lesz a bázis, és boldogan él, míg meg nem hal – szó szerint így mondta.
Borítófotó: Barátságos nép. De a munkaerőpiacon komoly kenyérharc van
