Augusztus végén látott napvilágot a hír, hogy Szocsiban a csapattal aranyérmet szerző, a 2014-es szaitamai világbajnokságon egyéni második Lipnyickaja nem folytatja a műkorcsolyázást. A bejelentés meglepte hazája közvéleményét. „Julija igazi csillag. Azonban vannak csillagok, akik sokáig ragyognak, míg mások túl fényesek és hamar kiégnek. Ő mindenkit beragyogott. Kívánok neki csodálatos életet, olyat, amilyet megérdemel, mert nagyon jó, okos és kedves lány” – „búcsúztatta” rejtélyesen a fiatal versenyzőt Tatjana Taraszova, az orosz válogatott tanácsadója, a sportág megkerülhetetlen szaktekintélye. A háttérképet végül a TASZSZ orosz hírügynökségnek nyilatkozó édesanya festette meg, amikor elárulta, hogy a lányát az év elején három hónapig anorexiával kezelték külföldön, és a hazatérés után úgy határozott: felhagy az élsporttal. A korábban „tinizseniként” és „a műkorcsolyázás jövőjeként” emlegetett sportoló karri-erje gyakorlatilag a felnőtté válás előtt véget ért.
Lipnyickaja történetében az a leginkább elgondolkoztató, hogy amikor a nyár elején civilként megjelent róla egy videó, a közösségi médiában többen megjegyzést tettek az alakjára. „Életem végéig harminchét kilogrammnak kell lennem, hogy boldogok legyetek tőlem?” – tette fel fájdalommal a kérdést a bajnok az őt formán kívülinek, terhesnek vagy egyenesen – minden alap nélkül – kövérnek tituláló hozzászólóknak. Eközben – még ha akkor nem is ismert módon – már meghozta döntését a visszavonulásról.
Ugyan a közösségi média hordalékaként megjelenő beszólások és az ellenük való küzdelem az elmúlt évtizedben feltűnt jelenség, ám a táplálkozási zavarok fajtái, különösen a drasztikus mértékű fogyással (anorexia nervosa) és a falási rohamokkal (bulimia nervosa) járó evészavarok mögött rejtező problémák társadalmi szintű megfigyelése már évtizedek óta zajlik, és az élsportban is jól ismert gondok ezek. A sokszoros olimpiai bajnok román tornász, Nadia Comăneci, a világrekorder német úszó, Franziska van Almsick vagy a lillehammeri játékok előtt életveszélyesen megtámadott amerikai műkorcsolyázó, Nancy Kerrigan talán a legismertebb nevek, akikről tudott, hogy küzdöttek a pszichés betegséggel. Az evezősnyolcassal Szöulban bajnok Bahne Rabénak az életébe került, hogy ő és a körülötte lévők nem ismerték fel időben a probléma jelentőségét: néhány évvel visszavonulását követően, fájdalmasan fiatalon, 37 évesen hunyt el. Kétméteres magassága mellett hetek alatt 40 kilót veszített, s kórosan alultáplált teste nem tudott megküzdeni egy tüdőgyulladással. És sajnos egyáltalán nem az övé az egyetlen ilyen tragikus történet.
DIÁKOK, MODELLEK, SPORTOLÓK
„A problémát legkönnyebben a bio-pszicho-szociális megközelítéssel érthetjük meg. E szerint az ilyesfajta zavarokat nem lehet csupán egyetlen okkal magyarázni, kialakulásukban biológiai, pszichológiai, valamint társadalmi-kulturális faktorok egyaránt szerepet játszanak – magyarázta a Figyelőnek Magyar Adrienn, aki szinkronúszóedzőként dolgozik a Ferencvárosi Torna Clubnál, illetve állandó szerzője a Mindset pszichológiai szaklap sportpszichológia rovatának. – Az evészavarokat tekintve a sportolókat a legnagyobb kockázatnak kitett csoportok között lehet említeni a diákok és a modellek mellett. Közöttük is különösen veszélyeztetettek a női sportolók, akiknél az esztétikus megjelenés, a karcsúság alapvető fontosságú. Ilyenek például a tornászok és a ritmikus gimnasztikázók, a műugrók, a szinkronúszók, a műkorcsolyázók és a táncosok. Ezekben a sportágakban legtöbbször már a szabályrendszerben megjelenik az ehhez igazított testalakot követelő esztétikum mint tényező. Művelőik körében gyakran megfigyelhető három összefüggő tünet egyidejű megléte, az evés-, a menstruációs zavar és a csontritkulás együttese, amit az angol nyelvű szakirodalom külön kifejezéssel, »female athlete triad« elnevezéssel illet, azaz a női sportolók hármasaként emleget.”
Több kutatás is rámutatott, hogy a sportolók fokozottan kitettek az evészavar veszélyeinek: egy 2004-es reprezentatív körben végzett norvég vizsgálat szerint közöttük az átlagemberekhez képest 9 százalékponttal nagyobb a jelenség aránya (15 százalék). A női pontozásos sportágakban – amelyeknél általában hangsúlyos az említett esztétikai megjelenés – ez a szám pedig egészen kimagasló (42 százalék), már-már általános társadalmi problémára utal. Mindez azért is aggasztó, mert az evészavarok gyakran együtt járnak egyéb mentális eredetű problémákkal, amelyek közül az egyik az értelemszerűen társuló testképzavar, de jellemző a depresszió, a szorongás és a kényszeresség is.
EDZŐK ÉS FELELŐSSÉGEK
Nem lehet eléggé hangsúlyozni tehát, hogy milyen fontos a sportoló tinédzserek és – különösen – az állandó extra pszichés nyomásnak kitett ifjúsági élsportolók környezetében dolgozó szakemberek figyelme, nyitottsága.
„Az lenne az ideális, ha minden élsportoló mellett dolgozna dietetikus és sportpszichológus is – mondta Magyar Adrienn. – Magyarországon sajnos ebből a szempontból általában gyerekcipőben járunk, ezen a területen jócskán vannak előttünk járó nemzetek. A sportolói evészavar felismerésében kiemelt szerepük van az edzőknek, a csapattársaknak – esetükben különösen fontos a bizalmi kapocs –, a barátoknak és nem utolsósorban a családnak. Ami hamar feltűnhet számukra, az az étkezésre, mozgásra vonatkozó beszűkült viselkedés- és gondolkodásmód. Az evészavarral küzdő személyek szociális kapcsolatai gyengülnek, mivel igyekeznek elkerülni a mások előtti étkezést és az azzal kapcsolatos kritikát. Ha mégis esznek, szívesen választanak kalóriaszegény, zsírmentes ételt, amelyet apróra vágva, lassan, kis falatokban fogyasztanak el. A negatív testképpel rendelkező egyének gyakran rejtik testüket hosszú ujjú, bő ruhák alá, ami hátráltathatja a probléma felismerését. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az anorexia nervosa már klinikai diagnózis, kezeléséhez komplex terápia szükséges, amelynek vezetéséhez szakorvos, pszichológus, pszichiáter szükséges.”
Borítófotó: Regis Duvignau / Reuters
