TRÓPUSI BETEGSÉGEK
Hatvan éve, hogy sikerült felszámolni a maláriát Magyarország területén, 1959-ben fordult elő az utolsó nem behurcolt betegség. Korábban viszont végigkísérte elődeink életét a leginkább mocsárláznak hívott kór. De hívták váltóláznak, hansági láznak, iszapláznak és harmadnapos hideglelésnek is, ami jól mutatja, hogy tisztában voltak azzal, milyen környezetben lehet megbetegedni benne.
A betegség felszámolása egy harmincéves folyamat volt. Az 1920-as években, az Országos Közegészségügyi Intézet koordinálásával indult a program. Mivel a kórokozó csak az emberben és a megfelelő szúnyogfajokban található meg, a cél a fertőzési lánc megszakítása volt. Ez a kor színvonalán szinte megoldhatatlannak tűnt. Egyszerre kellett zsugorítani a szúnyogok fő élőhelyeit, ami az akkori vízügyi állapotok mellett nem volt kis feladat. A meglévő vizenyős területek – Ecsedi-láp, Sárrét, Hanság – mellett a rendszeresen elöntött árterek és a rizsföldek mind-mind kiváló keltető- és áttelelőhelyei voltak a szúnyogoknak. Az egészségügyi rendszer sem volt abban az állapotban, hogy tömegesen gyógyszeres prevencióban részesítse a veszélyeztetett vidékek lakóit, sőt arra sem volt alkalmas, hogy a megbetegedetteket elkülönítse a szúnyogoktól.
Végül 1959-re a WHO segítségével és az akkori slágerrovarirtó, a DDT bevetésével sikerült maláriamentessé tenni az országot.
A kór terjesztésére képes szúnyogfajokat viszont nem irtottuk ki, mind a mai napig itt élnek velünk, így rendre felmerül a kérdés, hogy nem költözhet-e vissza a megnövekedett turizmus okán a malária az országba, hiszen a kórokozó tünetmentesen is lappanghat.
Szerencsénkre egyszerre több feltételnek kell ahhoz bekövetkeznie, hogy egy szúnyog átvihesse a fertőzést egyik emberről a másikra. Először is a tapasztalatok alapján elegendő számú (az összes szúnyoghoz mérten hozzávetőleg 3-8 százalékos arányban előforduló) és az embervért előnyben részesítő maláriaszúnyog szükséges; nálunk az e fajhoz tartozó egyedek évtizedek óta a csípés közben begyűjtött szúnyogok 1,5 százalékát teszik csak ki.
Másodszor a kórokozónak a rovarban végbemenő szaporodásához tíz napon belül kell legalább két alkalommal elegendő számú és mindkét nemű parazitának bejutni a szúnyog szervezetébe, s ezután még legalább tizennégy napot kell élnie a vérszívónak, mire fertőzőképessé válik.
Végezetül pedig a szúnyognak újból vért kell szívnia ahhoz, hogy az emberi szervezetbe a kórokozó a csípés révén bejusson.
Évtizedek óta néhány tíz behurcolásos eset volt, s az üdülési szezonban a leglátogatottabb állóvizeink és nagyobb folyóink mentén minden évben szervezett szúnyogirtásra kerül sor, de az egyéni védekezésünk is jelentős. Az esetleg fertőzött vért szívott maláriaszúnyog kéthetes életben maradási esélye csekély.
Félnivalónk most inkább azoktól a betelepülő szúnyogfajoktól és az általuk terjesztett betegségektől van, amelyek kórokozói nem csak az emberben élnek meg; ilyen a nyugat-nílusi láz vírusa vagy a bőrférgességet okozó paraziták.
