– A kötet írásaiban keverednek a magánélet történései és a magyarság históriája, ahogy műfajilag is a szépirodalmi igényesség és a szakirodalmi pontosság. Miért e többszörös vegyes házasság?
– Egy történeti monográfia kevés emberhez jut el, jóval kevesebbhez, mint amennyihez kellene. A múltunk belterjes csoportok játszótere lett. A történelem ugyanakkor sokakat érdekel és mindannyiunkat érint. Úgy éreztem, hogy szükség van olyan írásokra, amelyek személyesebb hangvételűek, esetenként akár indulatosak is. Van létjogosultsága ennek a több-bölcsőjű műfajnak, mert az alapkutatások mellett az is a feladatunk, hogy szélesebb közönséghez is eljuttassuk a múlt tényeit és tanulságait.
– Lehetséges egyáltalán egzakt tudományként tekintetni a történettudományra, amely független a szemlélőtől?
– A történészek felelőssége abban áll, hogy minden tényt a lehető legkörültekintőbben vizsgáljanak meg. Ugyanakkor az is biztos, hogy a múltban megtörtént eseményt pontosan rekonstruálni lehetetlen vállalkozás. Éppen ezért szükségesek a „kis segítségek”. A művészetek és az emlékezet, hiszen még a száraz adatok sem pontosak. Mondjanak egyet! Az első világháború áldozatai? A másodikéi? A hidegháborúéi? Akár az afganisztáni, iraki háborúéi? Pedig utóbbiak műholdak figyelő szemei előtt zajlottak. S minden népvándorlás számadatai kérdésesek, beleértve a napjainkban történőt. Ezért is fontos, hogy az elérhető tények rögzítése mellett legyen bennünk empátia s törekvés az összefüggések megértésére.
– Hogyan hullámzott át az életén a történelem?
– Prágában születtem, de Kőbányán gyerekeskedtem, a Maglódi úti iskolában kezdtem a tanulmányaimat, szemben a sörgyárral. Nyolcévesen, 1968 szeptemberében kerültem újra Csehszlovákiába, idegenként. A prágai tavasz eltiprása miatt feszült volt akkoriban a hangulat, és a magyarok szerepvállalása miatt elégtételt is vettek rajtam az osztálytársaim: betörték a fejem. Aztán evakuálták a magyarokat Prágából. Nem mehettem vissza a kőbányai iskolába, a világ végére, az Ormánságba, egy bentlakásos iskolába kerültem. Csak harminc évvel később jöttem rá, hogy nem a „soványságom” miatt kellett ott „erősödjek”, hanem elkülönítettek a prágai incidens miatt. Nehogy kikotyogjak valamit. Mintha bármiről is fogalmam lett volna. Mikor ismét visszatértem a csehszlovák fővárosba, orosz iskolába kerültem. Ott aztán akadt problémám. A tanárok valamiféle szovjet „felsőbbrendűséget” hirdettek, minden tudományos eredményt maguknak vindikáltak, s minden igazságot is, ami rettenetesen ellenszenves volt. Érdekes, hogy e szellemi agresszió ellen ösztönösen a lengyel fiúkkal és a mongol gyerekekkel szövetkeztünk.
– Ebben a közegben a magyar múlt, a magyar irodalom nyilván nem kerülhetett terítékre…
– Bosszantott, hogy egy szó sem esett rólunk, mintha Magyarország nem is létezne. Ezért magam szedtem elő könyveket, atlaszokat, versesköteteket, s kezdtem el magyar zenét hallgatni. A mai napig hiszek a könyvekben, versekben, zenében, hisz általuk alakult ki bennem, hogy nekünk, magyaroknak csodálatos a kultúránk, más és különb, mint másoké. Büszkének érezheti magát az ember, ha magyar. S aztán rájöttem arra is, hogy ez a felismerés csak úgy érvényes, hogy minden más nemzet fia is joggal érezheti ezt.
– Ez lenne az egészséges nacionalizmus?
– Igen, ez a harmónia. Amely azonban nem születik nihilben. A mai napig emlékszem, mikor éreztem ezt meg. Tízéves voltam. A hatvanas évtized utolsó napján sokáig fennmaradhattam. Éjfélkor, ott idegenben, egy pincében, majdnem illegalitásban elénekelték a Himnuszt. Éreztem, hogy ez a dallam, ez a vers igazán az enyém, pedig addig nem is hallottam. Mágikus ereje volt a versnek, a dallamnak. De minek is még? Ez érdekel azóta is.
– A reménytelenség a hit, a jövőkép hiánya. Mi a helyzet a hitünkkel a gyerekek számának csökkenése, az Európát feszítő gondok tükrében?
– Nem érzem reményvesztettnek Európát, de kétségtelen, hogy hullámvölgyben vagyunk, megcsappant a hitünk, és itt most nem csak az Isten-hit hiányára gondolok. Önmagunkban sem hiszünk eléggé, a távlatot veszítettük el. A pénz uralkodott el rajtunk, amelyben pedig nem lehet hinni, csak hajszolni lehet. Ebből kigyógyulni hosszabb időszak, és a közbeszéd átformálása nélkül nem fog menni. Amíg a gyermek „teher”, a létezés „gond”, addig nehéz más pályára állnunk. A nemzet perspektívája Trianonban bicsaklott meg, amire aztán olyan XX. századi tapasztalatok jöttek a II. világháborúval, az államosításokkal, 1956-tal, ami oda vezetett, hogy megfogyatkozott a jövőbe vetett hit. Azt hiszem, mindez csak akkor változik, ha az értékeink között a gyermek lesz az első.
– Kikre fókuszáljunk, hogy elkerüljük ezt a csapdahelyzetet?
– Azokra, akik megtartották ezt a nemzetet, akik itthon maradtak, itt éltek, itt neveltek gyermeket, itt dolgoztak. És ragaszkodjunk a kultúránkhoz: a táncainkhoz, az énekeinkhez, a nyelvünkhöz. Fontos tudatosítani magunkban, hogy vannak eredményeink, nem is kevés. Ez az ország ma is létezik, fejlődik, annak ellenére, hogy mi mindent elszenvedett, s hogy ma is komoly erők törnek a pusztulására. És nem csak kívül.
– Egyetemi oktatóként diákok százait vezette be a legújabb kori magyar történelem világába. Milyenek ma az egyetemisták?
– Tömegképzés van, de mindig akadnak olyanok is, akik valóban tanulni, gondolkozni akarnak. A hatvanadik szemeszteremet fejeztem be, harminc éve tanítok, és még mindig szeretem. Talán ma nehezebb párbeszédre ösztönözni a fiatalokat, nehézkesebb kimozdítani őket a komfortzónájukból. Másokkal beszélgetnek. Gépekkel. Sokan azt mondják, hogy új eszközöket kellene használnunk az oktatásban, de én jobb eszközt, mint az emberi gondolat, nem ismerek.
– Feleségével, Földesi Margittal nemcsak házastársként „repültek kötelékben”, de kollégaként is együtt munkálkodtak.
– Ez egy folyamatos együtt gondolkodás volt, harmincöt éven át. Közös volt az érdeklődésünk, hasonlóan láttuk a világot. Gitta egy belvárosi tünemény volt, mindenki rajongott érte, rengeteg ismerőse volt. Otthonosan mozgott az írók társaságában Bólya Pétertől Pilinszkyig, Gyurkovicsig. Elvitt Pártay Tivadarhoz, Demény Pálhoz, Futó Dezsőhöz, akik alakították az egykori történelmünket, s aztán a rendszerváltás belső tanúihoz. Próbáltuk mindent empátiával megírni, sorra születtek a kötetek együtt is, külön is.
– Két éve már, hogy felesége előrement egy másik dimenzióba. Hogyan lehet tovább élni egy ilyen veszteség után?
– Csak úgy, hogy teljesen biztos vagyok benne: ez volt a helyes döntés odafönt. Rengeteget szenvedett, mégis mosolyogva ment el. Az Úr magához rendelte, és tudom, hogy odaát is megtalálta a helyét. Erről jelzést is küldött nekem, néhány nappal a halála után. Azóta tudom, hogy minden rendben van. Ez utólagos értelmet adott az én korábbi szenvedéseimnek is: neki kellett még segítenem. Megnyugodtam a sorsunkat illetően. Lányaim, három unokám teljes bizonyosság. Az élet is, a halál is: csoda. Ha a halált pusztulásként éljük meg, úgy gondoljuk, hogy nincs folytatás. Mások inkább félnek a folytatástól. Meglehet, okkal. Én biztos vagyok abban, hogy Gitta számára jó, hogy van folytatás…
– Átforgatva mindezt az ország sorsára, hogy dolgozzunk a közösség csodáin?
– Az önbecsülésünk az alapja mindennek, ami által megtalálhatjuk a helyünket az életben. Ha egy nemzetben minél többen elégedettek az életükkel, akkor történik meg a csoda. Akkor állunk fejlődési pályára, és ilyenkor csodálatos teljesítményekre vagyunk képesek. Ehhez le kell végre számolnunk az állandó elégedetlenséggel, mert az megbénít. Az értelmiség felelőssége ebben megkerülhetetlen, az ő panaszos szavuk kisugárzik. Értem Kölcseyt és Vörösmartyt, Adyt. Paradox: az ő korholó gondolatuk is épített. Most azonban finoman és érzékenyen arra kellene tanítani, hogyan becsüljük meg a képességeinket, az életünket és a nemzetünket. Az értelmiség ezt a feladatát jelenleg nem tölti be megfelelően, pedig a feladatunk: egy nemzet röptetése!
NÉVJEGY
Két lány édesapja
ELTE BTK történeti doktori iskola alapítója és tanára
2002-től a Terror Háza Múzeum létrehozásának történész szakértője
Több televíziós sorozat alkotója
