– Mit jelent Hobónak az a szó, hogy szabadság?
– Szokták mondani, hogy a felismert szükségszerűség. A magam részéről a szabadságot inkább belső lelkiállapotnak tartom. Semmi összefüggésben sincs ez a politikai és társadalmi nyomással, vagy azzal, amit ez a két dolog általában jelent. Az ember a belső szabadságát megtalálhatja és meg is tudja őrizni, ha nem tartja fontosnak, hogy a külső elvárásoknak megfeleljen. Persze ennek ára van, érdemes harcolni érte, mert a belső szabadság boldoggá teszi az embert, és ha ezt közvetíteni tudja a többiek felé, ha képes segíteni másokon, akkor meg tudja élni ezt a szabadságot, s nem tudja tőle elvenni senki, soha.
– „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…” Ginsberg ezekkel a szavakkal értékelte nemzedékének kudarcát. Ön hogyan értékeli a sajátjáét?
– Bereményivel, Spiróval, Bódyval, Dobayval egy évfolyamra jártunk. Ismertük egymást, és akkor mind úgy éreztük, összetartozunk. Anélkül, hogy kimondtuk volna. Mert a hatalom háta mögött működtünk mindannyian, megpróbáltuk megtalálni az utat az önálló önkifejezéshez, amit pedig akkor csak a hatalom ellenében lehetett. Ez sok kudarccal járt. Bódy Gábornak besúgónak kellett lennie. Sok százan menekültek el nyugatra vagy itták halálra magukat csendben, szinte észrevétlenül, mások öngyilkosok lettek, mintha sohasem léteztek volna. Nem volt más lehetőség, az orosz szuronyok jelenlétében egyszerűen erre vezetett a szabadság útja. Sokat hibáztunk, ám mint már sokszor mondtam: hibázni lehet, de hazudni nem. Ehhez tartom magam.
– Mellébeszélésnek érzem azt, hogy a politika rothasztotta szét ezt az egységet. Ez egyéni felelősség kérdése, nem terhelhető valami olyan absztrakt dologra, mint a politika.
– A Késő van már című dalban megválaszoltam ezt a kérdést: „Késő van, már ne hívjuk az Istent, Késő van, már mi basztunk el mindent. Késő van, már nem látok kiutat. Késő van, már a közöny nem öntudat. Nekem ne mondja senki, te se magyarázd, elbújtunk magunkban, mint mindenki más. Semmim sem volt már, csak a tagadás, nem volt bölcsebb nálam se János, se Tamás.” Ez, hiába egyértelmű, csak utólagos megállapítás…
– …és elegáns. De az önöké legalább egy nemzedék volt, az ellentétek ellenére is.
– Volt valami a politikán, a lázadáson túl, ami összetartott minket, de nem maradt belőle szinte semmi. Van egy kultikus fényképem, amely pontosan bemutatja ezt az egymásba kapaszkodó, különös kegyelmi állapotot. 1980 novemberében Ginsberg Magyarországon járt és eljött egy HBB-koncertre. A fényképen Eörsi István, Csoóri Sándor és Allen Ginsberg együtt van, látszólag boldogok. Ez a kivételes pillanat ma már lejátszhatatlan, sőt elképzelhetetlen lenne. Nem köt már össze minket semmi, és ez a mi közös kudarcunk. Ezt hagytuk önökre. De nem új jelenség ez. Ám egy nappal előtte az Egyetemi Színpadon Kőbányai János, az „elfogulatlan szakértő és kritikus” ismeretlenül odament Ginsberghez, és mocskolni kezdett engem. Másnap Ginsberg megkérdezte tőlem, milyen ország ez, hogy valaki, egy magyar odamegy hozzá csak azért, hogy sározzon egy másikat.
– Mi a gyávák bátorsága?
– Sok ember van, aki nem ismeri fel, mit kellene tennie, és vannak gyengék, akiket mindig lehet befolyásolni. A többség még közülünk, ebből a generációból is ilyenné romlott. A saját felelősségük súlyát ezek nem érzik. Mondok erre egy jóval korábbi, durva, de szükséges példát. 1956. november 4-re a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat. Néhány hónappal később, a következő év május 1-jén legalább ötszázezer ember vonult fel és ünnepelte azt a Kádár Jánost a Hősök terén, aki később felakasztatta saját miniszterelnökét, akinek a kormányában helyet kapott. Ez most is így lenne, ez a véres emberi tapasztalat. Mindkét oldal legszívesebben kivégeztetné a másikat. A többség azt a húsz vagy negyven négyzetméter boldogságot soha nem adná fel, mert ez az utolsó menedékük. Ez a gyávák bátorsága. Azt hiszik, az otthonukba nem jut be a hatalom. Az, hogy ilyen egyáltalán előfordulhat, hogy a hajléktalanokat elzavarják az utcáról, vagy az, hogy pár éve azért agitáltak pártemberek, hogy a határon túliak, akiket a történelem elszakított Magyarországtól, ne kapjanak magyar állampolgárságot. Mi van itt? Nincs egy morális minimum, egy talapzat, amelyre rá lehet állni, amely független a politikai hozzáállástól? De elmesélek egy másik példát. Játszottunk egy művelődési házban, vidéken. A buli végén az igazgató odajött hozzám, megölelt, gratulált, és mintegy barátilag közölte: most ajánlották neki Koncz Zsuzsát, de amíg ő itt van, addig Koncz-koncert itt bizony nem lesz. A kettes magatartásjegyemmel, visszakézből kérdeztem: „Már egy táncdalénekestől is beszartok?!” Oda se mehetek többet játszani.
– Az Andrej Rubljov című film elején egy csepűrágó az, aki kigúnyolja a cárt, majd egy spion – csak a rend kedvéért – besúgja, ezért aztán összeverik.
– Vannak ilyen tapasztalataim. Valóban csepűrágó vagyok alkatilag. Pár évvel ezelőtt jöttem át az Astoria aluljárón, mocskosul hideg volt, ott ültek a földön, azokon a szakadt papundekliken az ott melegedő hajléktalanok, majd amikor felismertek, a hátam mögött ordítani kezdtek: „Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn.” De hogy megértse, milyen súlyosan exhibicionista vagyok, mennyire azonosultam ezzel a szereppel, elmondok egy konkrét esetet. A hetvenes évek végén a rendőrök elvertek egy tatai koncert után. Hárman. Rám eresztettek két kutyát, lefújtak. Péppé vertek. Benkő Laci szabadított ki. Amikor ütöttek, csak arra gondoltam, hogy nehogy betiltsák a zenekart.
– Amikor a rendőrök verték, arcon röhögte volna őket?
– Kezd nagyon szemtelen lenni. Tudja, mit éreztem? Mivel a mellemig ért a zsernyák, legszívesebben leütöttem volna a nyakáról a fejét, de azt nem lehetett, mert az hatóság elleni erőszak lett volna. Korábban, mikor Baksát egy Kex-koncert után bekergették a rendőrök egy irodába, én – aki szovjet partizánfilmeken nőttem fel – „hősiesen” az ajtóba álltam, s engem értek el a gumibotok. De nem volt ennek jelentősége, mulatságos volt. A fájdalmat meg lehet szokni, azt viszont nem, amikor azt mondják, hogy „menj fel a szobádba, ha megettem az ebédet, utánad megyek és agyonverlek”. Aztán ott ülsz fent a szobában, és fél órát vársz kussban, s várod, hogy mikor jön és ver agyon. Ez szarabb, mint maga a verés.
– A puha diktatúra adott egy védőhálót ennek az ellenállásnak. Bátran lehetett kötéltáncolni. Mindenki tudta a mettől meddiget. A rendszerváltás után viszont a szabadság a senki földjére lökte az ellenállókat, a nagy generáció lendülete, ahogyan jött, elveszett.
– Nagy fájdalmam ez. 1968-ban volt a városban kétszáz ember, akik sok esetben nem is ismerték egymást, de valahogy mégis összetartoztak. Mi voltunk az úgynevezett lázadók, akik kiröhögtük, kigúnyoltuk a hatalmat. 1980-ban már csak százan voltunk, s én felszólítottam a kedves fajgyűlölő urakat és elvtársakat: „Most húzzanak el a pokolba, mert egy buddhista, buzeráns zsidó költő verseit fogjuk játszani.” Aztán lenyomtuk a Leples bitangot. A bokáját leszarta mindenki, persze nem tőlem, hanem Ginsbergtől. De ez sem tett volt, csak egy gesztus, egy vélemény az ébredező gyűlölködés ellen. És ez nem sok. De ha arra gondolok, hogy engem a Rolling Stones, Jimi Hendrix, Bob Dylan, a The Doors, a Cream, Neil Young dalai tettek emberré, és eközben az Illés, a Metro meg az Omega élet-halál harcot vívott egymással a Táncdalfesztivál megnyeréséért – ahová én be sem tettem volna a lábam –, és akkoriban ez volt a magyar beatzene, elszomorodom. Annak a magától értetődő, fékezhetetlen, bátor kiállásnak nyoma sem volt bennük, amit nekem a Stones, Dylan vagy Jim Morrison sugalmazott. Az önfelvállalás nagyjából három emberre volt jellemző Magyarországon: Orszáczkyra, Cseh Tamásra és Baksára. Ennyi. Ők hárman őszinték, merészek, hús-vér emberek voltak.
– A tett az volt, hogy Ginsberg-versekkel bombázta a homo kádáricus öntudatát.
– Lehet, hogy így volt, de ennek ellenére sem tud rávezetni, hogy élesen fogalmazzak. Lázadás helyett inkább azt mondanám, hogy mi csak nem nyugodtunk bele a szarba. Ha tisztességes akarok lenni – és miért ne, „kiterítenek úgyis…” –, akkor nem nevezhetem lázadásnak. Az ember nem azért játszik bluest, mert lázadni akar, hanem azért, mert szereti. A balhé, vagy ahogy ön elismerően nevezi, a lázadás akkor jön, amikor tiltani kezdik. Hiába szeretné az ön generációja ezt másként látni, romantizálni, túlértékelni és ezzel együtt minden bűnt a nyakunkba varrni a mostani rossz közérzete miatt. Ez egyébként nemcsak a mi mulasztásunkból, tehetetlenségünkből és tehetségtelenségünkből fakad, hanem a mai magyarországi helyzetből is. Mi akkor úgy éltünk, hogy visszautasítottunk bizonyos kompromisszumokat, ezt tettük, ezt tehettük.
– És mire volt ez elég?
– Nagyon kevésre. Nem volt közöttünk vezér, bénák és tudatlanok, romantikusak voltunk. A remény akkor bizony még nagyon messze pislákolt. A közös identitás és háttér pedig nem tudott a rendszerváltás utáni években összetartani minket. A világnézeti különbségekkel nem tudtunk, képtelenek voltunk létrehozni egy mindenkire vonatkozó demokratikus alapot. 88–89-ben mindent megpróbáltam, benne voltam egy csomó balhéban, hogy a komcsiknak nekimenjünk, közösen. Segítettem az MDF-nek, segítettem az SZDSZ-nek, különösen a Fidesznek. Mégsem maradt semmi közös. Ha belegondolok, hogy akkor együtt voltunk ezekben az ügyekben nemzetiek és liberálisok, melegség tölti el a szívemet. Végérvényesen elvesztettük egymást. A Balladás barátaim című dalom erről szól, még 92-ben írtam.
– Mikor érezte azt, hogy most történhet valami és beérik az, amiért harcoltak?
– Az emberi jogok koncertjén, 1988 októberében Stinggel, Peter Gabriellel egy színpadon, nyolcvannégyezer ember előtt lépett fel a HBB. Mi képviseltük Magyarországot, a miértje pedig az volt, hogy politikai okokból valamennyire hírhedtek voltunk külföldön is. Koncert előtt kaptam egy fülest, hogy Cserhalmi Gyuri feljön a színpadra s felolvassa az Eörsi Pista és a Fidesz által megfogalmazott kiáltványt. A háttérben, valahol a színfalak mögött váratlanul Bródy is megjelent Berecz elvtárs társaságában, aki akkoriban pártfőtitkár volt. Rejtély, hogy miért. Akkoriban már komolyabb bandita voltam, tudtam, hogy ha felmegyek a színpadra, nincsen az az isten, aki beleszóljon abba, hogy kit hívok fel magam mellé. De valamiért Cserhalmi nem jutott be a stadionba. Később üzentem, hogy küldjék be a manifesztumot, felolvasom én. Aztán ez is elakadt. Keserűség maradt bennem, mert ott lehetett volna valami, valami közös. Elszabotálták vagy megakadályozták, ki tudja? Később, a koncert alatt, amikor A hetediket játszottuk a közönségnek – még most is lúdbőrös vagyok tőle –, mind a nyolcvannégyezer ember egyszerre üvöltötte: „A hetedik te magad légy!” Ez nem a mi dicsőségünkre szólt, hanem azt mutatta meg, hogy az emberekben akkor és ott volt egy egység, amely mára elveszett. Nekünk meg nem sikerült megtanulnunk, hogyan tartsuk és tiszteljük, ne adj’ isten, szeressük egymást.
– Amikor a Nemzetibe került, sokan támadták azzal, hogy eladta magát a Fidesznek?
– Amikor társulati tag lettem, voltak barátaim, akik megszakították velem a kapcsolatot. „Hobo, te a fasiszta Vidnyánszky színházában játszol.” Így szólt az ítélet. Ezek meg vannak bolondulva. Hazatelepült egy zsidó barátom, kiváló ember, soha senkinek sem ártott, egy komolyzenei őrült, de amikor megtudta, hogy a Nemzetiben játszom, azonnal megkérdezte: „Hobo, miért játszol a Vidnyánszky színházában?” Persze kiderült: még soha nem volt a Nemzetiben, egyetlen Vidnyánszky-rendezést sem látott. Elhívtam az Ady-estre, amelyen elhangzott egy gyönyörű vers, amely a zsidókról szól. A bélyeges sereg a címe, egyfajta állásfoglalás. Ady verse kivégezte a pasi lelkét. A végén könnyes szemekkel odajött és a következőt mondta: „Ezeket a verseket adod elő, és te nem félsz?” És ez az ember nem egy becstelen, aljas ember, hanem a barátom. De ő is elkövette azt a hibát, hogy abból ítélkezett, amit mondanak rólam, és nem abból, amit csinálok. Pedig csak a tett a fontos, semmi más. Nemrég kaptam egy felháborodott levelet, amelyben ott volt a kérdés: „Miért mentem el Orbanisztánba, Tusványosra játszani?” Azonnal írtam választ, hogy már hatszor voltam Tusványoson, most Bill-lel játszottunk ott, tízezer ember előtt lenyomtuk a bulit, mindenki boldog volt. Ennyi. Egyetlen elárvult politikussal sem találkoztam, egyetlen pártzászlót sem láttam a közönségben, ezek az emberek Bill és miattam jöttek el. A számat egyetlen politikai üzenet sem hagyta el, és nem is kellett mondanom semmit, senki sem parancsolt rám, hagyták, hogy csináljam, amit szeretek. Nem az identitásomat fizették ki, hanem a zenénket. Honnan veszi bárki a bátorságot ezek után, hogy ítélkezzen felettem? De még egy kérdés: amikor a Tiszafüredről elhurcolt auschwitzi áldozatok emlékére rendezett esten játszottam, az miért nem volt baj senkinek?
– Mintha mindkét politikai szárnyat jellemezné egyfajta kulturális féltékenység. Mit tapasztalt ebből?
– Írtam egy darabot, amely a Nemzetiben megy, A Gulag virágait. Voltam Auschwitzban, Világoson, Aradon, elmentem a Gulagra is. Nem azért mentem oda, hogy írjak, de szembejött egy történet, amely széttépte a szívem. Ott raboskodott Vaszil Sztusz ukrán költő, akinek a versei úgy jutottak ki a táborból, hogy a felesége látogatása előtt egy nappal tűhegyes ceruzával leírta a költeményeit, összehajtogatta, egy kis nejlonzacskóba rejtette, majd lenyelte azokat. A találkozásukkor kiürítette, lemosták, és a felesége szintén lenyelte. Így jutottak ki a művek. Amikor ezt meghallottam, nem szégyellem, sírva fakadtam. Akkor, ott s ezért határoztam el, hogy csinálok valamit. És a pofámról leég a bőr, hogy mondják: mindenki Auschwitzcal foglalkozik, a Gulaggal meg senki. De miért nekem, egy hetvenhárom éves bluesénekesnek kell darabot csinálnom róla, amikor nyolcszázezer ember volt ott? Miről beszélünk? Természetesen azonnal megfenyegettek közelről és balról, hogy ne csináljam meg az előadást, mert ezzel a Fidesz kultúrpolitikáját igazolom. Milyen kultúrpolitika, miről beszélnek ezek? Ezek meg vannak hülyülve. Kaptam olyat is, hogy „milyen szar versek vannak a Gulag-előadásban”. Te – válaszoltam neki –, olyan versek vannak benne, amelyeket négy elemit végzett magyar parasztember írt. Milyen lelkiállapotba kell kerülnie annak, te nyomorult, hogy az verset írjon, aki még nyolc osztályt sem végzett, s alig tud írni? Ezek mindenben a rosszat veszik észre.
– Kőkemény nyomás alatt tartanak mindenkit, aki alkotni próbál.
– Semmi sem számít, csak hogy belém tudjanak rúgni. Egyébként a Circus Hungaricus lemez után is megfenyegettek, s mondták, hogy mitől ekkora a pofám. A baloldal ma már mindenbe, bármibe megpróbál belekapaszkodni. Mert milyen baloldal ez, ezek az útszéli milliomosok, rózsadombi szalonkommunisták – aminek engem is szántak –, akik május elsején, a „munkásosztály ünnepén” elmennek találkozni a néppel, akiről azt sem tudják, hogy kicsoda, hogy eszik vagy isszák. A munkásmozgalmat, a szakszervezeteket is ők tették tönkre, Leninnel az élen, csak előbb a fejükre ültek. Én meg kocsmákban, templomokban, börtönökben, pocsékabbnál szarabb művelődési házakban játszom, gyakran egyszerű, szegény embereknek, vagy bárkinek, aki eljön, és ezek akarják megmondani nekem, hogy mit csináljak? De a másik oldal is szívesen látna a soraiban, ők is támogatnának, csak én nem kérek belőle. Így aztán, mivel nem állok be közéjük, mindkét oldal azt hiszi, hogy az „ellenséghez” tartozom.
– Hogyan vesztegeti meg a politika a művészeket?
– Nem tudom, mert én nem vagyok nagyon okos. De történt velem ilyesmi. 90-ben a Fidesz kért fel országgyűlési képviselőnek, amit nem vállaltam. Képzelje, milyen lett volna, ha ezzel a simulékony természetemmel felszólalok Torgyán József után. Pár évvel később a néhai SZDSZ Az ártatlanság kísértése című számomat akarta megvenni, amely egyébként úgy kezdődik: „Változzunk meg, míg megtehetjük”. Horn Gyula a 94-es kampányába hívott József Attila-verseket szavalni, pár éve pedig a Mesterházy-féle csapatnak szóltam be, hogy vegyék el a kezüket az egyik versfeldolgozásomtól. De a másik oldalon is történnek érdekes dolgok, milliós támogatások felajánlása…
– Ez azt jelenti, hogy többet kell harcolnia az önazonosságáért, mint a hetvenes években?
– Ahhoz, hogy az ember megvédje magát, a családját, a barátait, kell egy bizonyos erő. Ez bennem megvan. Néha túl sok is van belőle. (nevet) Képes vagyok megvédeni azokat, akiket szeretek. De megmondom, hogy miért rossz ez. Mert ebben az a veszély, hogy az ember megismeri a saját erejét, és ez soha nem jó. Félelmetes érzés.
– Nem volt nyomás alatt a zenészek részéről, hogy álljon bele a jelenlegi kormányba, mert csak így őrizheti meg a hitelességét?
– Figyeljen ide, beszéljünk őszintén. Ezek nyulacskák, én meg egy medve vagyok. (nevet)
– Volt olyan ügy, amiért feladta volna az autonómiáját?
– Nem volt, de egyetlen politikai akcióba be kellett szállnom, a lelkiismeretem vitt oda. Amikor Gyurcsány kijelentette, hogy a határon túli magyaroknak ne adjanak állampolgárságot, részt vettem több eseményen, ahova esetleg miattam is kijöttek az emberek. Úgy éreztem, hogy ezt tiszta lélekkel be tudom vállalni, mert a pártérdekek fölött áll, mert ez annyira gusztustalanul sumák.
– A Megáll az idő Pierre-je sokat megengedhetett magának, mert ha valaki, az apja mindig fedezte hátulról.
– (nevet) Ezt ismerem, de folytassa csak.
– Azért ment le a „grundra”, a többiek közé, mert olyan akart lenni, mint bárki más?
– A hatvanas években csak azt tudtam, mi nem akarok lenni. 73 éves vagyok, apám kiátkozott és 18 éve meghalt. Megcsináltam, eljátszottam rengeteg mindent, több mint hatezer fellépésem volt, és még mindig azzal jönnek, hogy neki köszönhetek mindent. Miféle felelősséggel tartozom az ő tetteiért? Már a születésemmel is voltak problémák, és kiskoromban szintén konfliktusaink voltak. Később a helyzet annyira kiélezetté vált, hogy 56-ban, valamikor november végén vagy december elején fél évre az NDK-ba küldtek egy gyereküdülős csoporttal, nehogy tizenegy éves koromban disszidáljak. Ennyire ismert azért, a lényegemet meglátta bennem. Ott – 56 után rögtön egy-két héttel – olyan környezetben voltam, ahol mindenki utálta a kommunistákat, főként nálam idősebb, túlkoros intézeti gyerekek. Ez nagy hatással volt rám.
– Később is el akart menni Magyarországról?
– Később már tudtam, hogy „nem lehet két hazád”. Még a legkeményebb pillanatokban, 68-ban, 72-ben, a feljelentések és rendőrségi balhék idején, amikor hajnalban, a lakásomból bilincsben vittek el, akkor sem gondoltam soha, hogy elmegyek innen, mert élhetetlen, szar ez a hely. Imádok itt élni, akkor is, ha nehéz. Idetartozom.
– És 56 után hogyan alakult a viszonyuk?
– Tizenhat éves koromban mennem kellett otthonról, és két esztendővel később végleg le is léptem. Ez volt az első vándorlás időszaka. Ráadásul úgy nőttem föl, hogy ebben a kommunista környezetben folyton a régi, háború előtti rendszer kritikáját hallottam, miközben ők is vadásztak, mulattak, kártyáztak, élték az „új arisztokrácia” kiváltságos életét. Mint a régiek. Ezt nem értettem és nem tetszett. 1963-ban a nagynénémhez költöztem Újpestre, ott lettem vegyésztechnikus, majd máshol gyári munkás, vagonokat is pakoltam ki. Nyolcvan forintot kaptam egy vagonért. Amikor az egyetemre jelentkeztem, beírtam, hogy apám segédmunkás, vagyis okiratot hamisítottam, de szarul érettségiztem, kevés pontom volt, és úgy rúgtak ki, hogy a lábam nem érte a földet. Katona is voltam, majd apám hátszelével vagy az egyetemi kosárlabdacsapat, a BEAC segítségével vettek fel, ki tudja? Közben azok, akik ugyanilyen vezető elvtársak gyerekei voltak, lekezelően és hihetetlenül gőgösen viselkedtek velem, miközben szart se csinált egyik sem egész életében, csak abból élt, amibe az apja beültette. Volt, akit érettségivel felvettek a filmrendező szakra, amihez eredetileg és másoknak egyetemi végzettség kellett.
– Újpest-meccsekre azért kijárt?
– Nagy Újpest-drukker voltam. Kiskoromban apámmal mindig a díszpáholyban ültem, mert újpesti partizán volt, neki ez alanyi jogon kijárt. Miután eljöttem otthonról, lent álltam az állóhelyen, a többi egyszerű melós között. Felnéztem, ő mindig a díszpáholyban ült a fejesek között. Mulatságos helyzet volt.
– Felnézett az apjára azért, amiért harcolt az elveiért?
– Azt nem lehet elvitatni apámtól, hogy amikor mindenki beszart, ő akkor volt bátor. A története és személyes sorsa nem fekete-fehér. Nem 45. április 4-én kezdett el hinni a kommunizmusban, hanem 38-ban, amikor itt még az égvilágon senki sem volt vörös. A háború alatt zsidókat és katolikusokat is mentett. Soha egy jó szót nem kapott érte, de nem is várta el, hogy a vállát veregessék ezért. Aztán azok ellen fordult, akikért korábban a vérét adta. Azt hitte, az emberek idővel megértik és megszeretik a kommunizmust. Volt benne egyfajta tisztesség és következetesség. Ezért tudom tisztelni. Ennek ellenére mindent, amiben hitt, elveszített. De akkor a világ még sokkal egyszerűbb volt, ezt a hozzáállást ma már nehéz megérteni.
– Jim Morrison többször is hivatkozik egy képre, egy gyerekkori emlékére, amely olyan, mint egy álom. Hajnali sivatag. Autóbaleset. Széttört testű, haldokló indiánok hevertek a sztrádán szerteszét. Ekkor ébredt fel benne az, amivé végül lett. Az ön életében volt ilyen pillanat?
– Volt ilyen. Amikor rájöttem, mi nem akarok lenni. Ettől kezdve hosszú éveken át semmi sem érdekelt, csak az, hogy mikor léphetek le otthonról, és akkor majd elkezdem az életemet, amelyről nem tudtam, milyen lesz. Nem volt előttem semmi kapaszkodó. De nem féltem. Vágtam a centit, mint 64-ben a katonaságnál. Az érettségi bizonyítvánnyal a kezemben megköszöntem apámnak, hogy fizette a tanulmányaimat, s otthagytam, ennyi volt. Jöttem le lefelé a Rózsadombról, az Apostol utcán át egészen Újpestig. Három órát gyalogoltam teljes katarzisban a szakadó esőben, mert végre szabad voltam. Ott, 63 nyarán kezdődött minden.
– Fog valaha békében élni?
– 1980. november 10-én Ginsberget kisértük ki a Nyugati pályaudvarra, mert Belgrádba indult. Minden tele volt nyomingerekkel, majd beszartam a röhögéstől. Ezek miatta jöttek ki, közben minket lestek, kik és hányan vagyunk. Mi meg búcsúztattuk „apánkat”. Miután felszállt a vonatra, odaléptem a fülke ablakához és megkérdeztem tőle: „Hogyan lehet ezt túlélni itt, Kelet-Európában?” Annyit mondott: „Barátom, humorral.” A nevetés maga a béke. De van másik, magyar oldala a dolognak. Elmentem a lupényi unitárius templomba, ahol olyan szegény emberek élnek, hogy a mezőkeresztesi cigánysor hozzá képest Hollywood, és ott is alig van már néhány magyar. Elmondtam József Attila verseit, s a végén odajött egy néni, kezében kis kosárkával, és azt mondta: „Nem tudok mást adni, ezt magának sütöttem.” Mit mondjak ezek után? Ehhez képest az összes üres rizsa, a támadások, a sunyi kommentek semmit sem számítanak. Az a minőségű szeretet, amelyet kapok, békét hoz nekem, és megteremti a belső szabadságom.
Hobo legújabb lemeze a közelmúltban megjelent, a Nemzeti Színházban bemutatott, műsoron tartott „Hé, Magyar Joe!”. A következő év márciusában „Viharban születtem” címmel a Budapest Arénában tart az eddigi életművét feldolgozó nagykoncertet.
Fotós: Fürjes Viktória
