JAPÁN
Azért ki lehet bírni az embert próbáló utazást, a tizenkét órás út amszterdami átszállással értendő: áthúzunk Észak-Európa, Oroszország végeláthatatlan síkságai, Szibéria és például Mongólia felett is, hogy elérjük a szigetország tokiói repülőterét.
Innen egy-másfél óra autózásra esik a belváros. Tokió hihetetlenül kiterjedt, régi építésű házak elvétve találhatók, a „modern metropolisz” kifejezés pontosan leírja, amit látunk. Zsúfolt, régi és új lakótelepek, majd irodaházak, felhőkarcolók váltják egymást. A közlekedésben a balkéz-szabály érvényes. Rögtön feltűnik, hogy az autós forgalomban nincs dudálás, nincsenek gyorshajtók és idegeskedő, vörös fejjel kiabáló sofőrök. A fővárosba vezető utakon főként kamionok, teherautók vannak, a helyiek ugyanis a nagyon kiterjedt és pontos helyiérdekű vasút és metró hálózatát, a tömegközlekedést favorizálják. Emellett az autóvásárlást szigorú feltételekhez kötik: a leendő tulajdonosnak igazolnia kell, hogy van garázsa vagy kocsibeállója. A városi parkolási tarifák elég magasak, tehát sokaknak anyagilag sem éri meg az autó fenntartása.
AZ ÖLTÖNYÖK VÁROSA
Az is egyértelmű, hogy a tokiói szabóságok és öltönyüzletek bizonyosan nagyon sokat keresnek: az „utca embere” itt ugyanis egytől egyig üzletembernek és üzletasszonynak tűnik. Az az érzésünk, hogy a farmerban, pólóban, sportcipőben feltűnő japán bizonyosan lázadó, meg nem értett kirekesztettje a társadalomnak. Az utcákon napközben nincs nagy forgalom, ugyanis reggel kilenc és este kilenc óra között nagyjából mindenki dolgozik. Egy átlagos munkahét hat napból áll, a munkanélküliség pedig nem létező fogalom Japánban. Az elöregedő társadalomban fellépő munkaerőhiányt pedig nem bevándorlókkal, hanem robotokkal kívánják majd pótolni.
A munkaidő kezdete és vége felé a turistáknak nem ajánlatos igénybe venni a metróvonalakat, ilyenkor ugyanis szinte lépni sem lehet a szerelvényeken és az aluljárókban. A magyar utcai közlekedésben szokásos jobbra tarts szabályt – ugyanúgy, ahogy a közutakon – gyorsan el kell felejtenünk, itt is a „balkéz-szabály” érvényes. A tömött utcákon nem árt gyorsan felvenni a ritmust, a japánok ugyanis nem nagyon engednek a saját normáikból, simán leszorítanak a járdáról.
Imádkozás egy tokiói szentélyben a virágzó kereskedésért. Isteni kegyelemre is szükség van az üzletmenethez
SE LOPÁS, SE HAJLÉKTALANOK
A magyar fülnek megdöbbentő, hogy milyen csend jellemzi a metropoliszt: értendő ez a közlekedésre és az emberi zaj mértékére is. Nagyon elterjedtek az elektromos autók – amelyek itt sárga rendszámmal közlekednek –, a taxik nagy része is ilyen gépjármű. Érthető, hogy egy harmincmilliós város lakói nem nagyon beszélgetnek egymással, inkább a telefonjukba mélyednek a tömegközlekedési eszközökön, de – figyelem! – nem telefonálnak. Tehát az aktuális családi veszekedéseket, a randikérést és a napi bevásárlási listát nem a buszokon, metrókon bonyolítják, egyeztetik.
A metrókocsikra való felszállást nem a tülekedés jellemzi; a japánok szabályos sorokba állnak, és úgy várják a szerelvények érkezését, amelyekre libasorban próbálnak felszállni. Az esetleges öngyilkosjelöltek sem a földalattit választják, a peronokról ugyanis a plexi védőfal miatt nem lehet beesni a sínekre.
Az is szokatlannak tűnik, hogy az utasok teljesen természetes módon teszik fel a táskáikat a metrós csomagtartókra, utazás közben pedig nem is hederítenek azokra. Japánban ugyanis szinte nem létezik a közterületi bűnözés, az emberek kertvárosi házainak a garázsaiba is belátni, nyitva hagyják azokat. Rendőrt is csak a tokiói parlament épülete és a császári palota környékén lehet látni. A budapesti városképhez sajnos hozzátartozó hajléktalanság pedig ismeretlen fogalom.
A magyar látogató Japánban felejtse el, hogy rágyújt az utcán. A szigetországban a dohányzás terén is mások a szabályok: a nyílt közterületeken tilos füstölni, a kocsmákban, éttermekben még szabad. (Állítólag nemsokára ebben változások jönnek.) A szokás az, hogy a közterületeken kijelölt, várótermekre hasonlító füstölőszobákat kell keresniük a nikotinfüggőknek.
Összegzésképp: a japán főváros – nem meglepő módon – a szigetország legdrágább települése. Aki szereti a nyüzsgést, a modernitást, a hatalmas üzletközpontokat, a legmenőbb divatüzleteket és a drága éttermeket, az nem fog csalódni a metropoliszban.
KIOTÓ – EGYBEN A RÉGI ÉS AZ ÚJ
Aki hangulatosabb japán városra vágyik, az vegye célba inkább a másfél milliós Kiotót, amely 1869-ig volt Japán fővárosa. Az ottaniak nagyon büszkék a történelmükre. Hiába Tokió már másfél évszázada a közigazgatási, politikai és üzleti központ, kulturális értelemben Kiotó a leggazdagabb japán nagyváros.
A Tokiótól mintegy ötszáz kilométerre fekvő várost mindössze két és fél óra alatt teszi meg a japán szupervonat, amely belülről leginkább egy repülőre emlékeztet. Igaz, nem száll fel, de a sebessége már-már megközelíti a gépmadarakét, legalábbis ez az utas érzése az elsuhanó tájat nézve. Az út a gyorsaság ellenére lenyűgöző, hiszen a vasúti pálya a szigetország hegyei-völgyei között vezet.
A régi fővárosban – a megszámlálhatatlan szentély és templom, valamint a régi házak, a macsiják miatt – sokkal több a turista, mint Tokióban. Itt régi és új építésű utcák váltják egymást, a modern és az archaikus szó szerint egymás szomszédságába került a városban. Akár többnapos sétát is érdemes tenni itt: nem szabad kihagyni az egykori városmag központját adó bevásárlóutcát, amelyen hosszú kilométereken keresztül nézelődhetünk a különböző butikokban, divatüzletekben, betérhetünk a teaházakba, éttermekbe, kocsmákba. Ez utóbbiakban érdemes kipróbálni a japán sört, aki pedig valami „ütősebbre” vágyik, az a szakét, vagyis a rizspálinkát – amely azért erősségben nem közelíti meg a mi pálinkánkat –, vagy a japán whiskyt ízlelje meg, persze csak módjával. Ha már utcák: a japán városokban hiába keresünk utcanévtáblákat, ilyenek nincsenek. A taxisofőröket, mentőket, tűzoltókat a házak előtti villanyoszlopok száma segíti eligazodni.
Ha már Kiotó, kihagyhatatlan a tőle ötven kilométerre lévő Nara. A régi fővároshoz hasonlóan az UNESCO világörökségi listájának a részét képezik az itteni buddhista templomok, sintoista szentélyek és az egykori császári palota. A „mennyei szikaszarvasok” is a látképhez tartoznak, a helyiek szerint ezek az állatok védelmezik a területet: szabadon járkálnak a turisták között az utcákon. A ma közel négyszázezres város 710 és 784 között volt a szigetország fővárosa. Aki idelátogat, készüljön fel arra, hogy a helyi Egerben tesz látogatást: osztálykiránduló, egyenruhás diákok seregével és a nekik lelkesen magyarázó tanáraikkal kell „megküzdenie” a látványosságok fotózásakor.
De itt sem üti fel a fejét egy pillanatra sem a káosz, a tanulók nem keverednek össze. Mindenki tudja, még a legkisebbek is, hol is van a helyük, merre jár az osztályuk.
A rend, a szabálykövetés és a fegyelem Japán minden részét jellemzi: a történelmi örökség és kultúra nagyon illeszkedik a narai hangulathoz, de ugyanúgy belakja Kiotó régi és új épületeit, valamint Tokió felhőkarcolóit, sugárútjait is.
A modern Japán gazdagsága jórészt bizonyosan ezeken a nemzeti tulajdonságokon múlik. Valamit azért érdemes lenne tanulni tőlük.
Borítófotó: Kimonót viselő nők Tokióban. A hagyományok tisztelete és a modernitás egyszerre jellemzi a japán társadalmat
