– Hogyan formálódott ez a kompozíció?
– Itt voltam a forradalom alatt, és átéreztem a forradalmat, ami nagyon nagy dolog azoknak, akik átéltük. Egy nép fellázadt, szabadságot akart, megszabadulni a kommunistáktól és a szovjet elnyomástól. Amikor először megláttam, hogy emberek jönnek plakátokkal, ez volt 22-én, és másnap meg kitört a forradalom, olyan megrázó volt számomra, aki épp akkor érettségiztem, olyan hihetetlen volt, hogy azokból a börtönszerű állapotokból a magyar nép megint ki akar törni, mint 1848-ban. Éreztem, hogy Petőfi-féle forradalmat élek át, és jól éreztem magam, hogy magyar vagyok, jól éreztem magam, amiért ott lehetek. Tíz nap szabadság, ami nagyon felemelő volt, és nagyon lelkesek voltunk mindnyájan. Az elnyomás ellen kelt fel egy nép, mindenki őszinte volt és egyenes. Tisztaság, egyértelműség övezte. Az egész nép együtt lélegzett, együtt akart szabadságot. Ezt nem lehet elfelejteni soha. De iszonyú vége lett, és úgy éreztem, menekülnöm kell.
– Ezért az első 56-os szimfónia kint született…
– Az első darabot, amit úgy hívtam, hogy 1956 Budapest, Los Angelesben írtam, azt minden évben előadtunk a Los Angeles-i magyar emlékműnél, ahol Szörényi Éva elszavalta Tollas Tibor Bebádogoztak minden ablakot című versét. Az akkori Los Angeles-i rendőrfőnök mondott beszédet, mi eljátszottuk egy húsztagú zenekarral ezt a kompozíciómat, ami szintén leírta a forradalmat elejétől a végéig. Amikor 2006-ban visszajöttem a mai szabad Magyarországra, és megkért Budapest Jazz Orchestra, hogy írjak egy darabot a forradalomról, akkor készítettem egy dzsesszdarabot nagyzenekarra, big bandre, amit előadtunk a Szépművészeti Múzeumban, és én doboltam. A harmadik darabot szimfonikus zenekarra komponáltam, ezt adtuk most elő a MÁV szimfonikusokkal a Vigadóban.
– Szintén nagy sikerrel.
– Igen, már a próbák alatt éreztem, hogy jó, amit komponáltam, ezt a zenészeken lehet először lemérni. Amikor kijöttünk a koncert után, ott állt a Vígadó egyik munkatársa, és azt mondta, hogy neki könnybe lábadt a szeme, mert annyira pontosan leírtam a forradalom részleteit zenében. A feleségemnek, Miának, aki koreai születésű, van egy holland barátnője, aki szintén ott volt az előadáson, azt mondta, hogy ő ugyan nem volt itt a forradalom alatt, de az egész műből átérezte, hogy mi történt.
– Amikor 2006-ban hazajött, nemcsak a zenéjével tette le a voksát, hanem fogta magát és belépett a Fideszbe, ahol azóta is aktívan tevékenykedik. Miért érezte ezt fontosnak?
– Én világéletemben elkötelezett antikommunista voltam. Hollywoodban is úgy ismertek, aki elmondja, hogy mi történik egy kommunista országban. Mert Hollywoodban rengeteg ember volt és vannak, akik nagyon szeretik a kommunizmus elméletét, úgy hívják őket, hogy „swimming pool communist”. Ezek gazdag emberek, nem osztják meg a pénzüket senkivel, de szóban baloldaliak. Én pedig mindig mondtam nekik: „Meg vagytok őrülve? Ez nem jó. Ami itt van Amerikában, a szabadság, az a jó. Ami ott van, az az elnyomás.” Már olyan is volt köztük, aki fasisztának nevezett az antikommunizmusom miatt. Amikor beléptem a Fideszbe, akkor még nem ők voltak kormányon, de tetszett az antikommunizmusuk. Orbán Viktor beszédet mondott 2006-ban, a barátaim is ott voltak velem, és ők is megállapították, hogy itt egy ember, aki jó volna vezetőnek. Aztán megválasztották, és én úgy látom, hogy Magyarországot jól kezeli, nemzetközileg kiállt Magyarországért, és most már őt követik, abból a szempontból, hogy nem akarják, hogy bejöjjenek a migránsok. Rájöttek, hogy az nem olyan jó dolog, és most már a mi kormányfőnk járt elöl ennek a felismerésében. Magyarországot megvédte, és általában nagyon jól csinálja a dolgát, Mia meg én nagyon jól érezzük magunkat Magyarországon. Én néha egy kicsit vágyom vissza Amerikába, azért 50 év az nagyon hosszú idő, és ha Amerika befogad, akkor az egy nagyon klassz hely, de most már Magyarország is az. Én meg vagyok elégedve a Fidesz hozzáállásával, és Magyarország helyzete a világban most jó.
– A forradalom leverése után ment el Magyarországról. Mit szólt ahhoz, hogy voltak, akik a forradalom mostani évfordulóján az akkori emigránsokat a mostani migránsokhoz hasonlították?
– Egész másról volt szó. Mi azért menekültünk el, mert a kommunizmus elnyomta az emberi szabadságot. Nagyon speciális európai dolog a mi történelmünk és az európai történelem. A migránsok, akiket ma látok, főleg Afrikából jönnek, nincs európai kapcsolódásuk, sem kötődésük az európai civilizációhoz. Invázió van. Amikor mi kiértünk Ausztriába, ott minket szeretettel és megértéssel fogadtak. Az egy igazi menekülés volt, először is a kommunizmus elől, másodszor egy külföldi hatalom, a Szovjetunió elnyomásától. Akiket most látok, azok fölött nincs külföldi hatalom, ami elnyomja őket vagy egy olyan filozófia, mint a kommunizmus. Azokon kívül, akik valóban egy háború elől menekülnek, a többieknek nincs joguk elárasztaniuk Európát.
– Térjünk vissza a zenei pályájára! Azt gondolná az ember, hogy jó dolga volt fiatalon, hiszen csodagyerekként kezdte a pályáját. Mikor derült ki, hogy ennyire jól tud dobolni?
– Édesapámnak volt egy Igazi jazz című koncertsorozata a Zeneakadémián. 1946-ban nálunk próbáltak a legjobb dzsesszzenészek, Bacsik Elek, Tabányi Mihály. Muzsikált közöttük egy hegedűs, Radics Gábor, és amikor próbáltak, én kijöttem a konyhából, volt nálam két fakanál, és a földön kísértem őket, a szőnyegen és a parkettán. Azt mondták az apámnak: a fiad jól dobol, miért nem lépteted föl? Akkor még csak öt és fél éves voltam. Legközelebb, a koncert közepén apám leszólt a nézőtérre: Tomi, gyere föl. Felállítottak nekem egyetlen pergő dobot, kaptam két dobverőt, és teljesen egyedül csináltam egy dobszólót, improvizáltam. A tomboló siker miatt kineveztek csodagyereknek.
– Aztán elvégezte a zenei gimnáziumot és a Bartók konzervatóriumot. Sikeres fiatal zenész lett.
– Korántsem. A dzsesszt nem nagyon engedték a kommunisták, imperialista csökevénynek tartották, tulajdonképpen le voltam tiltva. Amit itthon hagytam, az inkább a börtönszerűség, az elnyomás volt, mint a siker. Azt a sikert már rég elfelejtettem, ami kilencéves koromig tartott, utána a kommunisták leállították a dzsesszt. Nem értették meg, hogy az improvizált muzsika tulajdonképpen a szabadság zenéje, az amerikai szabadságszerető négerek zenéje volt.
– Dobosként érkezett Amerikába, mégis a vibrafon Oscar-díjasaként ismeri a világ. Mikor és miért váltott?
– Vibrafonos kevesebb van, azzal könnyebb világhírnévre szert tenni. (Nevet.) De Amerikában is dobosként kerestem a kenyeremet, azután vettem egy nagyon drága vibrafont, a legjobbat, és akkor a gyár fölfigyelt rám, beajánlottak egy zenekarhoz, akik telefonon meghallgattak játszani, majd fölvettek, így egyszer csak vibrafonos lettem. Kaptam egy szerződést Hawaiiba egy sztárzenekarba. Annyira nagy sikerem volt, hogy kezdtem hírnévre szert tenni. Otthagytam az együttest, és az akkori barátnőmmel, aki hawaii lány volt, csináltunk egy másik zenekart, amelyikkel szerződést kaptunk Las Vegasba. Így folytatódott. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy szinte mindenkivel játszottam a kint töltött 50 év alatt, aki a műfajban számít. Hogy néhány példát említsek: Stan Kenton, Henry Mancini, Miles Davis. Komponáltam, vezényeltem, írtam 30 filmzenét.
– Amikor 12 évvel ezelőtt hazatelepült, milyen színvonalú magyar dzsesszéletet talált? Milyen a magyar dzsessz?
– Olyan, mint a magyar foci.
– Ez egy gonosz megjegyzés volt….
– Vállalom. Én egész életemben fociztam Amerikában. Nem voltam nagy focista, de annyira jó, hogy egy csapat tagja lehettem. Amikor megszületett a fiunk, egészen kicsi korától focizott, én pedig a gyerekek edzője voltam. Minden hétvégén meccsekre jártunk, így a feleségem is ért a játékhoz. Rengeteg mérkőzést nézünk a tévében, de amikor a magyar válogatottat látjuk, az mindig szorongó érzést vált ki belőlünk. Ismerjük a többi nagy csapatot, tudjuk előre, hogyan veszik le a labdát, hogyan gondolkodnak, mit csinálnak, de a magyaroknál ez nem így van. Nem az igazi. Kicsit ilyennek érzem a magyar dzsesszt is. Akárhogy is van, a műfaj hazája Amerika. A dzsessz olyan dolog, amit csak akkor lehet megtanulni, ha köztük élsz. Van egy koreai közmondás, amit Mia, a feleségem szokott mondani: ugyanazt a vizet kell inni, hogy ugyanúgy csináld.
– Pedig itthon sok magyar dzsesszzenésszel dolgozott, szeretettel fogadták.
– Nem, engem itt idegenként kezelnek, teljesen kizárnak a hazai dzsesszisták. Egy barátom mondta, hogy Tommy, az amerikai sikereidet itt soha nem fogják megbocsátani neked. És van még valami: én azt szerettem Amerikában, hogy engem felvettek zenélni, mindegy volt, hogy milyen filozófiám van, hová tartozom, hogy elvtársa vagyok-e valakinek, egy iskolába jártam-e valakivel. Itt Magyarországon nem ez van. Egy nagyon kicsi csoport irányítja a klasszikus és a könnyűzenét is. Húsz-huszonöt ember, akik ott ültek az Artisjusban éveken keresztül, és egymásnak adták a pénzt a fellépésekre, és titok, hogy mennyit. Miközben két-háromezer tagja van az Artisjusnak. Az uniós szabályozás szigorodása után ennek vége lett, el is tűntek. Azután átadtak egy csomó pénzt az NKA-nak és körülbelül ugyanazok adták egymásnak a pénzt. Nem arról van szó, hogy itt az állam adja azoknak, akiket kedvel. Ez egy picike, szerintem baloldali csoport, még a régi rendszerből ülnek ott ugyanazok az emberek, illetve elvi örököseik, ugyanaz az érdekellentétektől átitatott szisztéma megy, mint a kommunizmusban, csak más felkiáltással. Akkor a káderek mondták meg, hogy kinek lehet lemeze, ki szerepelhet, most körülbelül huszonöt önző ember mondja ezt meg, akik főként baloldaliak. Ez az én tapasztalatom és véleményem, amit vállalok is.
NÉVJEGY
1938. július 14-én született
A dobos „csodagyerek” 1946-ban, 7 esztendősen (!) nyerte meg a Metro-Goldwyn-Mayer tehetségkutató versenyét Budapesten
1956. november 18-án az Amerikai Egyesült Államokba menekült
Tíz évig volt az Amerikai Zeneszerzők és Hangszerelők Szövetségének alelnöke
2001. április 7-én a Los Angeles Jazz Society neki ítélte a vibrafonosok Oscar-díjának megfelelő Vibraharpists’ Academy Award díjat
Híres zenészek, akikkel együtt muzsikált: Natalie Cole, Joe Pass, Woody Allen, Tonny Benett, Sammy Davis Jr., Frank Sinatra, Quincy Jones, Stan Kenton, Michel Legrand, Henry Mancini, Lalo Schifrin, John Williams, Artie Garfunkel, Diana Ross, Dusty Springfield, Rod Stewart
