Egy kisvárosban élő édesanya akkor döntött a magántanulás mellett, amikor már képtelenek voltak megfelelni a tanítók elvárásainak. A második osztályos kisfiúnál a pedagógiai szakszolgálat diszlexia és diszgráfia gyanúját állapította meg. Év végén matematikából és olvasásból is meg akarták buktatni, független szakértői vélemények szerint indokolatlanul. Ekkor döntött úgy a család, hogy kiveszi az iskolából és keres neki egy tanulócsoportot. A következő tanévtől így folytatták; hetente három délelőtt járt a gyerek egy tanítóhoz, négyes átlaggal zárta az évet. Hatan tanultak együtt a csoportban, a gyerekek rajongtak a tanítónőért, minden addigi rossz iskolai élmény felülíródott.
Néhány évtizeddel ezelőtt a magántanulói státusz csak egészen kivételes esetben jutott eszükbe a szülőknek; hosszan betegeskedő gyerekek vagy élsportolók éltek zömében ezzel a lehetőséggel. Évek óta Vekerdy Tamás pszichológus az egyik szószólója a közoktatás elhagyásának. Gyakran írja cikkeiben, hogy a szülők fogjanak össze és alakítsanak tanulócsoportot, mert az iskola megbetegíti a gyerekeket. Ehhez képest a Figyelőnek nyilatkozók több esetben csak az egyes tanárokkal kialakult konfliktust jelölték meg a közoktatás elhagyásának okául.
KI DÖNT A STÁTUSZRÓL?
A rendszerváltás után a 2003-as oktatási törvény bevezette a sajátos nevelési igény (SNI) fogalmát. Ugyan évekig pontosításra szorult, mely esetekre vonatkoztatható, mígnem kialakult a mai beilleszkedési, tanulási, magatartási (BTM) nehézséggel küzdő és az SNI-s gyermekek csoportja. Azért lényeges ez, mert közülük is sokan vannak magántanulói státuszban. Élesen el kell választani az SNI-s és nem SNI-s gyermekek helyzetét. Előbbiek esetén csak szülői kérésre kezdeményezhetik a magántanulást, és szakbizottság dönt szakértői javaslatok alapján. Heti 10 óra fejlesztést köteles az iskola nyújtani a tanintézményben vagy a szülő által biztosított helyen. Az osztályozóvizsgákat az iskola szervezi, és a legfontosabb: ha a szülőnek nem felel meg a magántanulás, akkor nem lép érvénybe. Azt a törvény nem engedi, hogy a tanintézmény magántanulásra kényszerítse a szülőket, még ha a gyakorlatban a sugalmazás, a nyomásgyakorlás elő is fordul a pedagógusok részéről. Nem SNI-s gyerek esetén a magántanulói státuszt a szülő kezdeményezi és az iskolaigazgató dönt, de kikérheti a gyerekvédelem véleményét. Minden felmerülő költséget innentől kezdve a szülők viselnek. Az osztályozóvizsgákat az iskola bonyolítja, ezen kell számot adni a gyereknek a haladásáról. A leggyakoribb megokolás a mindenre ráhúzható családi indok vagy a külföldi utazás.
FRANCIA gyökerek
Setényi János oktatáskutató kifejtette a Figyelőnek, hogy a homeschooling vagy unschooling jelensége az angolszász országokból származik, az USA-ban, Kanadában, Nagy-Britanniában és Új-Zélandon terjedt el igazán. Az európai, szociáldemokrata hagyományokkal rendelkező skandináv államok és Németország nem engedik a magántanulást, ott nem lehet kilógni a rendszerből. Ugyancsak állami tiltás alá esik olyan államokban, amelyek nagyszámú, idegen kultúrájú bevándorlót akarnak rövid idő alatt beilleszteni, vagy éppen újkori nemzetépítéssel foglalkoznak. Az otthon tanítás szemlélete a 18. századi nagy francia filozófus, Rousseau neveléselméletében gyökerezik. Sokat idézett tétele: a gyermek mint természeti lény eredendően jó, csak a társadalmi együttélés rontja meg; spontán neveléssel, természetközeli életmóddal lehet kibontakoztatni a benne szunnyadó lehetőségeket. Ez a romantikus antikapitalizmus ideológiája, amely azon fehér, középosztálybeli szülőknél talál támogatásra, akiknek még a szegregált iskolák is túlságosan stresszesek, elnyomók és lehangolók – magyarázza a szakértő.
Setényi János úgy fogalmaz, hogy idehaza két csoport érdeklődik a magántanulás iránt: a budapesti agglomerációs elit középosztály sarjaiból, valamint a mélyszegénységben élő cigány gyerekekből lesz magántanuló, jellemzően a felső tagozat vége felé. Azonkívül léteznek a különleges esetek, az élsportolók, a beteg gyerekek és a hipermobilis családok, a sokat utazó szülők.
A középosztálybeli családok úgy vélik, a közoktatás erős versenyszelleme nagyon stresszes, ez rossz a gyereknek, nem szabad ennek kitenni. Életvitelük nem átlagos, sok esetben nincs tévéjük, vegánok, oltásellenesek, alternatív életmódot folytatnak a fogyasztói társadalom ellenében. Magyarországon is terjed az a gyakorlat, amikor a magántanulói státuszba került gyerekeknek közösen fizetnek tanítót a szülők, ezzel egyfajta informális miniiskolát hozva létre. Kérdés, hogy az ilyen társulások mikor jutnak szervező applikációhoz és digitális tananyagokhoz. Ha ezek a segédeszközök kifejlődnek, robbanás jöhet a magántanulói területen.
MIT TEHET AZ ÁLLAM?
A magántanulás kapcsán a legfontosabb állami feladat a minőségbiztosítás. A tanulóknak ma is le kell vizsgázniuk meghatározott időközönként. Az ehhez szükséges otthoni tanulás nagyon kifinomult időgazdálkodást és önfegyelmet igényel. Ezek azonban jellegzetesen (felső) középosztálybeli készségek és családi erőforrások. Nyilvánvaló, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű magántanulók esetében otthoni oktatásról szó sem lehet, ami nagyon komoly dilemmákat vet fel – teszi világossá a helyzetet Setényi.
A másik probléma pedig a családi körben felnövő fiatalok társadalmi beilleszkedésével kapcsolatos. A 20. századi európai civilizáció egyik talpköve a közös általános iskola, amely az együtt történő nevelődéssel és a közműveltség elsajátításával csökkenti minimálisra a felnőttkori társadalmi konfliktusokat, ágyaz meg a jó együttműködésnek és a hatékony munkának. A jóléti állam szétmállásával láthatóan az egységes általános iskola is felbomlott. A magántanulás elterjedése olyan Uber-jelenség, amely már magát a tanintézményt bontja le – hívja fel a figyelmet Setényi János.
LÉTEZŐ KISKAPU: A TANULÓCSOPORT
Nincsen arra vonatkozó statisztika, hogy a 7500 gyerekből mennyi tanul valóban otthon, és mennyien járnak el csoportokba. Azt látni kell, hogy az otthon tanulás egy sajátos életforma, teljes embert kíván, hiszen ebben az esetben a szülő tanítja meg írni, olvasni, számolni a gyereket. Akik nem otthon oktatják, azok tanulócsoportba járatják. A szülők összeállnak, s vagy valamelyikük otthonában, vagy bérelt helyen folyik a tanítás. Megfizetnek egy tanítót, de megkerülik az iskolaalapítással, akkreditációval járó komoly szakmai kötöttségeket.
Ha utánakeresünk a működő tanulócsoportoknak, mindenütt a személyre szabott, egyéni képességeket figyelembe vevő oktatás a hívószó, de megjelenik az élmény- és a drámapedagógia, a szoros partneri viszony a szülőkkel. A csoportok részvételi díja 20 ezer forinttól a százezres tételig terjed.
Arra vonatkozóan sincsenek megnyugtató kutatások, hogy jót tesz-e a gyereknek, ha nem szocializálódik a kortárs csoportban, csak egy szűk, válogatott közösségben. Ahol nem a sokszínűség az érték, nem akarnak találkozni bizonyos jelenségekkel és helyzetekkel. A szegregáció ezen formája persze sokkal szimpatikusabb, mint a hátrányos helyzetű gyerek esetében, holott a szemléletet tekintve nincs különbség.
MAGÁNTANULÁS A GYAKORLATBAN
Egy másik család 12 éves fia tehetséges sakkozó, sokat versenyzik. Idővel azonban be kellett látniuk: akik megelőzik a korosztályában, évek óta magántanulók, jóval többet sakkoznak. Tavaly úgy döntött a kisfiú, hogy a profi sakkozást választja, a hiányzásai addigra elérték a kritikus határt. Nyolcosztályos gimnáziumba vették fel, de az osztályfőnöke nem nézte jó szemmel a hosszú versenyeket, rosszallotta, hogy nem készít szorgalmi feladatot a napi 4-6 órás sakkozás mellett. Nem fogadta el, hogy a család elégedett a 4,5-es átlaggal, szerinte többre lett volna képes. Közben a gyerek egy nagymester edzőhöz került, aki csak magántanulás mellett vállalta a felkészítést. Dönteni kellett. A kisgimnáziumban nem engedélyezték a magántanulói státuszt, így iskolát kellett váltani. A fiú most napi nyolc órát sakkozik, versenyekre, edzőtáborba jár, rengeteget fejlődött. Öt hónapot sakkozik, egy hónapot tanul, ez a program. A tapasztalataik annyira jók, hogy a szülők ma már úgy látják: ha nem lenne profi sakkozó a fiuk, talán akkor sem járatnák iskolába. Mindazonáltal mégsem bánják, hogy majd hat évet eltöltött az intézményben, mert, ahogy az édesanya fogalmazott: az látszik a sakkos közösségben, hogy az iskolából túl korán kikerült gyerekek közül sokan szenvednek szociális zavarokban, időnként nagyon „furcsák”.