Pedig Dunacsúny, Oroszvár és Horvátjárfalu komoly stratégiai jelentőségű település, e területek nélkül például nem rekeszthették volna el később a Dunát, tönkretéve a folyam teljes mosoni ágát. Fontos hiánypótló mű a Veritas Füzetek sorozatban.
A második világháború utáni béketárgyalások folyamán Amerika összekötötte a magyarok tervezett kitelepítésének ügyét a Prága által benyújtott újabb területi követeléssel – többek között ez is kiderül Hollósi Gábor most megjelent, igényes munkájából.
A csehszlovák fél már a trianoni diktátumot megelőzően is a katonai erőviszonyok váratlan megváltoztatására törekedett a fait accompli, a kész tények elé állítás politikájával – tudjuk meg a PhD-fokozatot szerzett fiatal történész könyvéből. Így szerezték meg Pozsonynál a Duna jobb partját. A két háború közötti időszakban az államhatár Pozsonnyal szemben, Ligetfalu (Engerau) település alatt húzódott. 1946-ban Prága váratlanul bejelentette, hogy a pozsonyi hídfő biztosítása céljából újabb öt településre van szüksége; a már említett három falun kívül Rajkára és Bezenyére is. Az államhatár tehát Mosonmagyaróvár északi részéig tolódott volna.
A kötet felvonultatja mind a csehszlovák, mind a magyar fél érveit, és felidézi a párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottsága, majd a Magyar–Csehszlovák Határrendező Bizottság utóvédharcait is. Vae victis, avagy Jaj a legyőzötteknek; a magyar fél kezét nem csak az erőfelmutatásra képtelen katonai helyzet kötötte meg. A tárgyaló delegációk politikusai eleve szovjet ellenőrzés alatt álltak, hiszen Gyöngyösi János külügyminisztert is Moszkvában jelölték ki. Az amerikai fél torpedózta meg a felvidéki magyarság újabb, még kétszázezer főt érintő kitelepítését, ám rábólintottak a csehek által követelt öt községből háromnak az átadására.
A jegyzőkönyvekkel sűrűn dokumentált munka kiemeli a rajkai zsilipért, ezáltal egy fontos csatornáért vívott diplomáciai csatározások sorát. A későbbi fejleményeket, így a bősi erőművet, a „Dunaszauruszt” is sejteti, hogy már ekkor a vízügyekről szólt a tárgyalások jelentős része.
A leírások, dokumentációk a rögeszmés magyarellenesség számos nyomát rögzítik. Oroszvárott – derül ki a kötetből –, ahol egy apácarend is működött, és ahol a helyi szerzetesrend iskolájában magyarul tanítottak, „a hatóság elhordatta a padokat és közölte, hogy a padló felszedését is elkezdik a következő nap”.
A történelem fintora, hogy a magyar küldöttség ekkor még sikeresen érvelt az eredetileg éppen ezen a településen átfutó Budapest–Bécs országút szolgalmi jellegének biztosításával, amelyre külön, úgynevezett „passage”-egyezményt is kötöttek, biztosítandó a zavartalan áthaladást az új útszakasz megépüléséig. Akkor még csak kevesen sejthették, hogy rövidesen szögesdrótrendszerek vágják el a határt Ausztria felé, s a közúti áthaladás csak kevesek kiváltsága lesz.
Hollósi munkáját korabeli felvételek, illusztrációk és sajtóidézetek teszik oly olvasmányossá, hogy nyugodt szívvel ajánlhatjuk segédanyagként is a történelem középiskolai oktatásához a tantárgy vagy egyszerűen csak nemzeti múltunk iránt érdeklődő diákok számára.
(Hollósi Gábor: A pozsonyi hídfő. A Magyar–Csehszlovák Határrendező Bizottság tárgyalásai (1945–1947). Veritas Füzetek – Magyar Napló, Budapest, 2017)
Borítófotó: Fő tér, Bártfa, Szlovákia (Fortepan, 1921')
