Az élmény mondja meg, hogy ki vagy?

Az élmény napjaink egyik legvonzóbb hívószava, a posztmodern ember alfája és ómegája.

Bő három évtizeddel ezelőtt az élményszerzés a közgondolkodásban nem jelentett sokkal többet az évi rendes üdülésnél, színház-, koncert- és múzeumlátogatásnál. Ezzel szemben manapság nem múlhat el hétvége maradandónak remélt, nem átlagos élmények, gasztrofesztiválok nélkül. A kilencvenes években Gerhard Schulze Élménytársadalom: a jelenkor kultúrszociológiája című nagy ívű munkájában írta le elsőként – egyfajta kordiagnózisként – az élményhajszolás jelenségét. E szerint amikor egy társadalom túljut a javak és szolgáltatások szűkösségének korszakán, az élet tartalmas eltöltésének vágya mellett a kulturális szolgáltatások fogyasztása is megnövekszik. Az élményorientáció a boldogság keresésének a legközvetlenebb formája, ahogy Schulze fogalmaz. Néhány évvel később, 1999-ben adták ki Pine és Gilmore The Experience Economy c. könyvét, melyben a szerzők nem kevesebbet állítanak, mint hogy a szolgáltatásgazdaság után egy új korszak köszöntött be. Az általuk élménygazdaságnak nevezett éra legfontosabb jellemzője, hogy a fogyasztók a folyamatosan leértékelődő árukkal, illetve szolgáltatásokkal szemben hajlandók többet fizetni az élményekért. Pine és Gilmore úgy tekint az ingergazdagságra, mint az értékteremtés új forrására, olyan megkülönböztethető gazdasági előnyként látva azt, amiért magasabb árat lehet kérni. Elég csak a kávéra gondolni; zsákos tömegáruból megfelelő környezetben ötdolláros élménnyé válik, a közösségi oldalakon pedig posztolható, lájkolható eseménnyé. A konzumtársadalmakban meghatározó vonulattá vált az élmények gyűjtése, de ennek a fordítottja is igaz: az anyagi lehetőségek megteremtése az átélések eléréséhez.

Szélsőséges esetekben függőségről is beszélhetünk, mivel az extra impulzusok keresői – hogy kilépjenek a komfortzónájukból – akár az életüket is kockára teszik. Az élmény ma már többet jelent puszta tapasztalatnál, hiszen az identitás, a hovatartozás részévé válik, az egyén önmagáról való kommunikációja eszközeként is megjelenik. Erre aztán rá is települt a szolgáltatóipar, s megjelentek olyan vállalkozások, amelyek korábban sosem látott kulturális jellegű, egyedi élménypalettával léptek ki a piacra. A hazai szereplők is túl vannak egy robbanásszerű változáson, hiszen míg húsz évvel ezelőtt a nem szokványos szabadidő-eltöltést elsősorban az extrém sportok jelentették, ma már válogathatunk a lakáséttermek, főzőiskolák, festőprogramok, szabadulószobák, kincskereső és tematikus városnézések, nyomozós vacsoraestek között. A folyamat részeként a nagy múltú, tradicionális kulturális fellegvárak – mint például a múzeumok és a könyvtárak is – élményközpontokká avanzsálnak, de mindez tetten érhető akár a játszóterek esetében is. Ma már nem elég érdekes az a placc, ahol „csak” hinták és mászókák várják a gyerekeket, elvárás a kontextus, az extra tartalom s az élmény. Emellett a média is napi szinten ontja a „kötelező” bakancslistákat, a véleményvezérek listái pedig erős nyomás alatt tartják a követőket, előidézve bennük a kényszeres vágyat arra, hogy példaképeik ajánlásai alapján próbáljanak élni.

Az élménykínálat és -kereslet nagymértékben jelen van a globális gazdaságban is, sőt: megélhető valóság az élményalapú kikapcsolódás, munkahely és oktatás is. Az „élmény” manapság az egyik leginkább vonzó és működő hívószó. Két kérdés azonban még felmerül: e bőség mögött van-e tényleges tartalom, s hogy miként van idő ezt a sok „kihagyhatatlan” történést mélyebben is átélni.

Ezek is érdekelhetnek

További híreink