Az áldozatok bestiáriuma

Társadalom
Az „áldozat” a bal- és a liberális oldal társadalommérnökeinek saját  fejlesztésű, infekció útján megalkotott humanoid létformája. 

A fertőzés, később a fokozatos sejtszintű asszimiláció végeredménye egy rendkívül agresszív organizmus, amely egyszerre zabálja ki mind a jóindulattal megfertőzött, az úgynevezett „társadalmi normák” felé hajlékony túlfogyasztók, mind pedig a Facebook közösségi alapelvei szerint tervezett, inkubátorban kitenyésztett tömegforradalmárok agyalapi mirigyeit. 

BŰNTUDAT-POLITIZÁLÁS

Az új szuperentitásnak a hátsó lebenyben termelődő oxitocinra van szüksége, mivel az állandó szorongás, az eufóriaérzet hiánya alapvető életszükséglete. A természetes, biológiai élőközege a bűntudat következményeképp jelentkező mikrokémiai elváltozások során jöhet létre: a belégzésre alkalmas, félreismerhetetlenül kénszagú izzadságszag, ami csak egy bűnös testéből párologhat ki. Így lett szükségszerű, hogy mindenki, aki a nem kivételezett helyzetben lévő „áldozati” kasztból kerül ki, feltétlenül bűnösnek érezze magát, és mindig, minden élethelyzetben felismerje a figyelmeztető szorítást a tarkóján. 

Izzadj csak bűnösöm, nem mindenki lehet áldozat.

Maga a probléma a holokauszt utóhatásainak félreértelmezésével kezdődött. A németek bűntudatával megrontott Európa valójában már évszázadokkal korábban túllépett azon, hogy egy ehhez hasonló mértékű erkölcsi botrányt az etikai kultúrájának részévé tegyen. Ahogyan korábban az evangéliumnak is ellenállt. Bár abba még belebukott. Auschwitzot viszont sikeresen megemésztette, amire esetlegesen lehetett, arra felhasználta. Nem az erkölcsi katasztrófával, nem a totális civilizációs kudarc okaival foglalkozott az európai szellemi elit, hanem azzal, hogy a lehető legkülönbözőbb, a legláthatatlanabb szubkultúráknak is megteremtse a saját, személyes komfortra szabott VR-holokausztját.

Egy Mengelébe beoltott Frankenstein pedig megteremtette a bűntudat kultúrájához, a bűntudat-politizáláshoz szükséges hajtóanyagot: az „áldozatot”. Ez a két lábon járó biológiai fegyver lett bestiáriumjuk legerősebbje. A döntés előjoga, miszerint ki lehet „áldozat” és kiből lesz az „elkövető”, nem konkrét háttérhatalmi személyekhez, de nem is feltétlenül a nyílt politikai akarathoz köthető, hanem egyszerű verseny kérdésévé vált. Plutóniumtisztaságú cinizmus ez. Mindez az ámokfutás pedig a lehető legegyszerűbben, egy részvénybróker vagy egy marketinges fantáziája számára is befogható posztmodern piaci szabályok szerint zajlik. Az áldozati létforma lájkokra és követőkre, de politikai tőkére is beváltható brandjelenség lett, a manipuláció első számú tömegpusztító fegyvere, konzekvens felépítése pedig médiastratégiai probléma. Probléma azért, mert hatalmas az infláció veszélye. A szakmai kihívás tehát nagy.
Egy az első sorba kihajtott, a propaganda és a brandfejlesztés szempontjából nagy műgonddal médiajelenséggé degradált „békés” „palesztin” „tüntető” élete pillanatok alatt inflálódhat egy állatkertben agyoncsapkodott szurikáta sztorijával szemben. De a vízbe fulladt, majd partra vetett szír gyermek obszcén fotóinterpretációja is értelmetlenné válhat egy transznemű, neo cro-magnoni embertípus bolti drámájával megversenyeztetve, miszerint az éppen aktuálisan érvényben lévő nemének nem megfelelő megszólítással próbálták kiszolgálni. Az emberi tragédiákra ebben a megközelítésben a relativitás törvényei vonatkoznak.

Azért vannak a „védett kaszthoz” tartozó piaci szereplők: a palesztin, aki a médiazajban néha láthatatlanná válik, de attól még az áldozatpolitika fogyóeszköze marad, ahogyan a tengerbe fulladt migráns is járulékos, elszámolható veszteség számukra, semmi több. Az ultrakomformista balliberális politikának pedig minél több, szélesebb rétegben lefedett, még több szubkultúrába tördelt instant áldozattudatú szavazógépre van szüksége, mert ahogyan hirdetik: ők azok, akik mindenkit meg tudnak védeni, be tudnak fogadni a kozmikussá növelt széfszpészeikbe, azokkal szemben, akik ebben a gyanús leosztásban az elkövetőknek, a bűnösöknek számítanak. Az áldozat, aki ebből a negatív és egzisztenciaromboló szerepből ki akar lépni, azonnal célponttá válik. Egyszerűbben: az a zsidó, az a homoszexuális, az a cigány, az a fekete, aki felismeri, hogy meg tudja védeni magát, illetve megszabadul a rá sulykolt, őt megbénító sérelmek alól, az számukra haszontalan lesz, mert többé nem kiszolgáltatott, hanem potenciális elkövető, bűnös, tehát: megbélyegezhető rossz, ellenség.

A jövő utolsó szabadságharca az áldozattudat alól történő felszabadulás küzdelme. Kevés időnk maradt, az ellenszert meg kell találnunk.