SZUBJEKTÍV RIPORT „KIS-KÍNÁBÓL”
Látom magam előtt, amint hajnalban mosóporokat csomagoltam itt, egy raktárnak átalakított teherkonténerben pár kínai sráccal, akikkel a nyelv besárgulásáig mániákusan szívtuk a Jin Linget, köhögtük fel állandóan a keserű és fullasztó bóraxot. Este hasmenésig zabáltuk a csípős rákfarkat, majd remegő kézzel, de hangosan röhögve a piac belsős viccein, kaptuk elő a vegyszerízű, mocskosul büdös cigiket megint, hogy este kocsmázni menjünk. A megfelelő állapotban. A srácok hamar berúgtak, hamar hazamentek. Takarékos emberek. Az meg a foszlányos emlék része, hogy az egyik kedvenc számuk egy Deák Bill-blues volt, az Oly sokáig voltunk lenn HBB-albumról. Száz-ezreket dobáltak bele a fémpultos talponálló zenegépébe az évek alatt, hogy Donald kacsa-akcentussal rikácsolják újra és újra: „Az orrodban, ha túrsz – ez a Kőbánya Blues”.
KINAGYÍTOTT FRAKTÁLRÉSZLET
Benyomulok az új piac területére, ami a „tigrisek” egykori konténerváros-menekülttábor hangulata helyett inkább a Szárnyas fejvadász összes jelenetének helyszíneire emlékeztet. Megszáll az igazán jó filmek után hátramaradó nosztalgia. „Nehogy már, te vagy a Blade Runner!” A kajálda gőzölgő ráklevese fölé hajolva szinte hallom a rekedt hangot valahonnan a hátam mögül. Evés közben egy lehetetlenül összeaszalódott arcú kínai férfi meséli nekem (fia tolmácsolásában), hogy nem félnek Amerikától, a szankcióktól, az iszlámtól, sem semmitől, mert a mongolok már megszállták Kínát, de végül Kína szállta meg őket (ahogyan ő mondja: akár egy démon vagy egy szellem), és kínaiabbak lettek a kínaiaknál. Megfigyeltem, hogy a hozzá hasonló öregek milyen hosszan rágták a rizst. Rákérdezek. Elmeséli, erre tanították az egész generációját. Az iskolában tanultak enni. Az ok pedig egyszerű: lassan ettek, kevesebbet, hogy hamarabb jóllakjanak, ezért jutott mindenkinek. A mosogatóablakhoz tettem a maradékot, majd kilépve az étteremkonténerből a tömeggel sodortattam magam, vigyen, ahova akar. Az embermassza halrajmozgásából mindig kiolvasható, hol rejtőzik a szubsztancia, amit a magamfajták kutatnak. Az első pillanatokban nyilvánvaló volt, hogy ez a piac, ez a berendezkedés csak egy töredék a végtelenből, és nem áll meg önállóan. „Kis-Kínát” úgy lehet viszonyítani „Kínához”, mint egy kinagyított fraktálrészletet, amiből újból megnyílik ugyanaz a világ.
KONFUCIUSZ MOSOLYA
Feltűnik, hogy a raktárépületekben, a vásársikátorokból nyíló üzletek az európai nagyvárosok luxusbutikjainak torz replikájaként vannak kialakítva. De nem egyszerű másolatok ezek, inkább paródiák. Márványpadló utánérzet, plafonra felszerelt túldíszített, műanyag keretes tükrök, alulról, a körülményekhez képest nagy vásári műgonddal dizájnvilágított cipőposztamenseken pedig mindig ugyanazok, de tényleg ugyanazok a hordhatatlan gumicipők. Ez lenne Konfuciusz gúnyos mosolya? A rogyásig felpakolt polcokon folyamatos változásban van az anonim, identitás nélküli árutömeg, mire az egyiket megismerted, már a következő héten, vagy még hamarabb, akár a következő piacosnál egy kicsit másként hívják, és valami rejtélyes módon a funkciója is megváltozik. A keletiek totális viszonytalanságban állnak a szerzői joggal, a szellemi magántulajdonnal. Nem létezik számukra ez a kategória. A teljes névtelenség, a totális funkció világában élnek, mint Csin Si Huang-ti agyaghadserege. Ez a végtelen, mindent elsodró alkotó energia nemcsak mesterműveket (azokat igen ritkán), hanem sokféle anomáliát eredményez, olyan súlyosakat, mint (amilyenek) Ripley hadnagy klónjai a Feltámad a halálban. Gondoljanak a fejre szerelhető nyaksúlyzóra, a banántokra, a kutyatorzó alakú mélynyomóra, a napközben is felcsatolható női orrformázóra, a tenyér formájú mellmasszírozóra, az iPhone-ra szerelhető, de külön elemmel működő kagylós telefonra vagy a fejünkre húzható hajszárítózsákra. A végtelenségig sorolhatnám. Ezekben a lényegtelen, funkciót soha nem kapó tárgyakban jelenik meg a kései kapitalizmus öniróniája. Mondjuk úgy, ahogy a kínaiak tették meg a következő lépést Andy Warhol Factoryja után.
HANGYABOLYSZERŰ MUNKAMORÁL
A piacon életszerű kosz és káosz van, de valamiféle magasabb szintű rend fogja össze az egész organizmust. Csendben, felesleges szavak nélkül teszik a dolgukat, egymással csak ritkán beszélgetnek. A többség magányos rituálékban él valahol a portékái közvetlen közelében, mint az a tinédzserlány, aki egy konténernyi futócipő között tökéletesen elmerülve egy kínai popballada gejl dallamaiban vasalta a haját. Úgy figyelhettem, olyan nyilvános volt ez az intim pillanat, mintha a lány szobájába láthattam volna be néhány másodpercre nyitott ajtón vagy ablakon át. De őt nem zavarta ez az óvatlan érdeklődés. Lenyűgöző ez a hangyabolyszerű munkamorál, egyáltalán nem igaz az a közhely, hogy nekik könnyen megy, a vérükben van. Látni lehet rajtuk, hogy ez számukra is elképesztő erőfeszítés, valójában beléjük kódolt, mélyre bevésett mém. Amit megtanítottak nekik, az az, hogy képesek legyenek rá, de ennél még félelmetesebbre is. Olyan elképesztő dolgokra is, mint mikor Mao parancsára az egész kínai társadalom kivonult és befogta, agyonverte, elpusztította a termést megdézsmáló több százmillió verebet. Az senkinek nem számított, hogy ez után majd a madarak fő táplálékforrását jelentő férgek fognak túlszaporodni. Kiirtják majd azokat is. Félelmetes, nehezen uralható természeti erő ez a fajta kollektivizmus. Talán éppen ezért vannak a legnagyobb kínai gyárépületek felső emeleteire felszerelve az öngyilkosokat megfogó védőhálók.
ÁTLÁTHATATLAN MECHANIZMUS
A kínaiak mindent magukkal hoznak otthonról (még a belső szállításra használt motortricikliket is), mert minden pontosan úgy, szinte átláthatatlan mechanizmusként működik, mint az állammonolit nagy gyárvárosaiban. Mintha csak ugyanazokkal az eszközökkel lennének képesek megismételni az eredetit, ebben következetesek. Ez a különös makroszféra, ez az egyre táguló üzemi univerzum a világot mint megoldásra váró, elvégezendő feladatot egyfajta logisztikai problémaként oldja meg és rendezi el. Az általuk, a magukkal hordozott rendszer hajlékonysága olyan, mint a császárok testőrségeinek rugalmas kardpengei. A kínaiak számára (ez ősi tapasztalatuk), ami hajlékony az erős, legyőzhetetlen. De természetszerűen (a korábban említett) behelyettesíthetőség, az eredetiség hiánya fenntartja az örökkévalóság félelmetes illúzióját, és itt, ebben a globálisnak mondható kínai kultúrában az örökkévalóság már majdnem annak az érzete, amit a vallás ért alatta. Mao a mai napig érvényben lévő, a gyakorlatban alkalmazott tanítása: „Az egyensúlytalanság az általános és objektív szabály. A körforgás, amely végtelen, az egyensúly hiányától halad az egyensúly felé, amelyből aztán megint egyensúlytalanság lesz. Minden ciklus azonban a fejlődés magasabb fokára juttat bennünket.” Hogy ez mennyire megkerülhetetlen, a néplélekbe belebetonozott alapigazság, az is bizonyítja, hogy Mao tanításaiból, a Vörös Könyvből gyógyteákat, különböző látomásokat okozó italokat főztek ki vagy egyszerűen a beteg testrészek fölé tették a gyógyulás érdekében a vidék Kínájában. Mielőtt nevetnénk, hozzá kell tennem (és ez az igazán ijesztő a történetben), hogy ezrek gyó-gyultak meg ezektől a praktikáktól.
Az ázsiai spirituális gyökerekből sarjadó, szélsőségesen pragmatikus, nyugati szemmel szinte diskurzusmentes marxizmus az, ami Kínát gazdasági, katonai szuperhatalommá tette. Az axióma így hangzik: a megfelelő mennyiségű tőke minden fennálló esetben letarolja a főbb kulturális különbségeket. Nem számít az iszlám, se a kereszténység vagy a politikai utópiák, a vágyak, ha a tőke jelen van, aktív, fluid, kitölti a maradék, a hasztalan teret, akkor a pragmatikus, célszerű működés, a körforgás az örökkévalóságig fenntartható. Mert hadsereg se kell, elég néhány öltönyös, bizalomgerjesztően alacsony, európai szemmel is jóvágású befektető vagy bankár, esetleg a kettő robbanóelegye. Mert ők képezik ma Kína valódi hadseregét, nem a népköztársasági zubbonyba bújtatott, Tibetben buddhista szerzeteseket letaposó kungfu, high-tech gyilkolódroidok. Ez a nézőpont érvényesül Pakisztánban, a síita Iránban, a félbarbár, lényegében gyarmatosítatlan, szűz piacot jelentő Afrikában, a vad, a forradalomban csak látszólag testvér Dél-Amerikában, de így van a Kárpát-medencében, Magyarországon is. A raktárépületekre felfestett ZTE cégér nem Koplárovics Béla álomgólját ünnepli a United ellen, hanem Kína szupercégének legújabb globalizációs határait jelöli meg. És még csodálkozunk, hogy nincsenek a kínai kisebbséget képviselő helyi önkormányzatok? A pekingi „kommunisták” rájöttek: a tőkének nincsen kultúrája, a tőke mindenhová eljut, befolyik, így végül is minden atomfegyver, csúcstechnológia ellenére a jó öreg tőke lett Kína geopolitikai szuperfegyvere. Az a bizonyos világfelirat: „Made in China”.
A tömegből a piac pekingi kapuján kijutva a régi kőbányai fémpultos felé veszem az irányt. Menet közben figyelem ezeket a beszűkült, vágott szemeket körülöttem, a nők eltérő vonásait keresem, akik valójában olyan kevés személyeset hordoznak az arcukon, hogy ugyanolyannak tűnnek. Különös tapasztalat, de ezekben az arcokban nem tudok olvasni. Aztán váratlanul eszembe jut a régi vicc, hogy nekik meg mi vagyunk egyformák. Na, pontosan ez az.
Borítófotó: A névtelenség, a totális funkció világa. A császár agyaghadserege
