Az a valóságot dekonstruáló, cukormázban megforgatott tanfabula, erkölcsi iránymutatás, pártdirektíva, ahol a mesélő nem Ezópus, hanem a marxizmus és a nyitott párkapcsolatok, a szifilisz és egyéb, szinte megnevezhetetlen nemi betegségek first ladyje: Rosa Luxemburg. A németesen alpári szex-víg-já-té-kok humorával összemaszatolt párocska önmegváltásának, kapcsolatuk nyitottságra, a „nyitva” állapotra való „megérésének” a Canossája Nagypál Orsolya opusa.
Ha valaki a napi frontmédia harci zajában nem hallott volna a filmről (bár a liberális tömegmédia marketingjanicsárjai minden lehetséges platformon legitimálták a rendező asszonyt), annak röviden felvázoljuk az eseményhorizontot. A kataklizma kiindulópontja az, hogy a Vekerdy–Ranschburg-féle neveléselmélet „kisfelnőttjei” ivarérett állapotba kerültek. Ezért adva van egy cukiskodó, de fokozottan irritáló hetero párocska, mindketten kezdő harmincasok. Önmagukat soha meg nem értő, Instagram-árnyképüket imádó, önmagukkal teljességgel viszonytalan, vágyaikkal függő, alárendelt viszonyban álló konzumidióták. Elkényeztetett középosztálybeliek, akik – hála az Orbán-kormányok gazdasági vívmányainak – totális jólétben, a lét elviselhetetlen könnyűségében, az ebből következő viszonylagos dögunalomban megrothadva feltalálják maguknak a „párkapcsolati válságot”, amit meg kell oldani, különben mindennek vége, következik az apokalipszis.
Mert itt és most, a szemünk láttára a család, a házasság intézménye mint a gyűlöletes „ancien régime” süllyed el, kerül a történelem szemétdombjára. A „válságuk” oka – természetesen – a nem eléggé kielégítő, nem eléggé változatos szex, mert ugye a legnemesebb dolog, amire a testünket használhatjuk: egymás szórakoztatása. Ha az attrakció nem elég jó, a lepedőakrobatika dögunalmas (ahogyan egy sorozat válik szürkévé vagy egy szórakozóhely, avagy bármilyen kipörgetett fogyasztói szenny), akkor keresni kell mást, ami rebootolja az érzékelés kapuit. Ezért szükségszerűen, de minden más, „nehezebb”, „felnőtt” megoldást megkerülve, Neóként ébrednek fel a magyar kispolgári lét Mátrixából, hogy alámerüljenek a nyúl végtelen üregébe, a partidrogok és a swingerklubok poligám világába.
Persze lenne egyszerűbb módja annak, hogy a feleslegessé vált, a harmincas éveik elején természetszerűleg felszabaduló energiáikat megkössék, egyben választ kapjanak a „problémáikra”: vállaljanak gyereket, vállaljanak önmagukon túlmutató felelősséget bármiért, mondjuk egymásért. De persze ennek a választásnak nyoma sincs, még csak lehetőségként sem merül fel ebben a filmben. A gyermeket vállaló nőket a produkció egyik szereplője (a prosztó, közönséges anyuka haver) fontoskodó fapináknak nevezi, akiknek az agyát a szemétbe dobták ki a méhlepénnyel együtt. Ezeket a feleségeket és anyákat a házasságukba, a felelősségeikbe mint a Héttoronyba bezárt, félájult Csipkerózsikákat karikírozza a rendező asszony.
Ha a filmben megjelennek a gyerekek, akkor férjek által telegőzölt tesztoszteronbarlanggá, a gyűlölet melegágyává változik a családi ház, ahol mint az amerikai hadsereg kínzókamráiban, ezer decibellel üvölt az Alma együttes Ma van a szülinapom lakossági gyerekslágere. A hetedik bugyor semmi egy külvárosi kertes házhoz képest, ahol gyerekek játszanak a háttérben. A főszereplő pár nő tagja (Radnay Csilla) természetesen mi más lehetne, mint anyakönyvvezető (a férfi, akit Kovács Lehel alakít: urológus). Ez a visszacsatolások végtelen variációját eredményezi, hogy kárörvendően röhöghessünk azokon a félfogyatékosokon, taploid vőlegényeken és ostoba leányanyákon, akik ezekben a crossover jelenetekben feltűnnek. A film karaktereinek a szájából úgy ömlenek a női és életmódmagazinokon átszűrt életszentenciák, ahogyan a kulturális forradalom nagyszerű éveiben az egyszeri kínai párttitkár arcából A vörös könyvecske szívmelengető kinyilatkoztatásai. Ilyen például a produkcióban mantraként visszapörgetett tételmondat: „A megcsalás nem árulás, hanem az árulás, ha nem vagy őszinte.” Ez a dogma akár lehetne a pornószínész-házasságok alapesküje is.
Természetesen megjelenik az igazságot felfedő orákulum karaktere is. Ő Péterfy Bori, a magyar filmek visszataszító szivolája. Ez a milf karakter avatja be a kezdeti sokkhatástól megszédült párocskát a belépő szintű édes hármasok mechanikájába. Teszi mindezt olyan papírízűen, közhelyesen ható, hivatali spleennel – két koktél között –, mintha a WMN magazin tetszőleges vezércikkét olvasná rá a szerencsétlen tévelygőkre. Ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutott Alekszandra Kollontaj, az abortusz és a „szabad szerelem” szovjet népbiztosa, aki vallotta: a házasságban nincs szerepe a szexuális hűségnek, így a „birtokló féltékenységnek” sem. Ha az egyik fél talál magának egy pillanatnyilag vonzóbb szexuális partnert, akkor átmenetileg kilép a korábbi „szexuális kapcsolatából”, azonban a közös célokon alapuló „barátság” megmarad. Persze a párocska nehezen kezeli a beavatást követő félrelépéseket. Eleinte konfliktushelyzetek jönnek létre, de ezek is csak a kapcsolatuk új szintre emelkedésének a szülési fájdalmai. Vajúdás. Ahogy átmeneti szakításuk is. A megcsalásból következő bűntudat pedig simán oldódik egy kis new age-es „relaxációban”. Nem kell más, csak egy kis füstölőszagú meditáció, önelfogadási mantra, aztán minden a helyére kerül. A lelkiismeret felszabadul a társadalmi nyomás alól. Átalakul vagy megszűnik létezni. Ki tudja. A történet végkifejletében a film elején installált poén mint föld alá fúródott, besült bomba robbantja az arcunkba a legvégső igazságot. A párocska kasztot emelkedik: immáron a nyitott embertípus lombikpéldányaivá válva beteljesítik legvégső vágyukat. Szexelnek azokkal a sorozatsztárokkal, akikre hivatkozva bontogatni kezdték kapcsolatuk testi határait. A szaunahangulatban felszabadulnak a nemi represszió alól, s egyesülnek a világ internacionális szexproletárjaival.
Harmonia caelestis.
Csapó.
A filmről mint olyanról egyébként felesleges beszélni, mert külsőségeiben jól konstruált iparosmeló. Az igényesebb tévésorozatok színvonalán működő filmecske. De valóban nem ez a fontos, mert szabványpropagandával van dolgunk. Ez a film tanítani akar, pedig nem divatkomenista nagytanításra, unatkozó felső középosztálybeli, klimaxoló nők Pickwick-teareklámok harmóniapillanatainak a szintjén operáló lélekbúvárkodására van szükségünk, hanem kortárs reflexiókra, olyanokra, amelyek kapcsolatban állnak a rideg valósággal. Éppen ezért áldásos lenne, ha a Kálomista Gábor-féle atyaúristen producerek nem csinálnának a Filmalapból újkori Moszfilmet. Az a tény külön lamentációra ad okot, hogy a családok évének a zárására sikerült központilag egy ilyen direkt antitézist üríteni arra a bizonyos asztalra. A végső konklúzió a következő: soha nem volt ennyire szükség egy Clint Eastwoodra a magyar filmgyártásban, mint most. Még inkább egy Piszkos Harryre és a legendás 44-es Magnumra.
Borítófotó: forgatáson, 2017-ben. Kovács Lehel és Radnay Csilla, a két főszereplő
