Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy van egy jól működő, közepes méretű, mélyépítésre profilírozott vállalatunk San Diegóban. A részvények döntő többsége a családunk tulajdonában van. Apánk és két mérnöktársa alkotja az igazgatótanácsot, lassan harminc éve, mindenki megelégedésére. Január elsejétől beveszik anyánkat is. Igaz, jobban ért a hálaadási vacsora megtervezéséhez, mint az építőiparhoz, de a törvény azt írja elő: kell egy nő a boardba. Akár van erre megfelelő és megbízható alkalmazott, akár nincs. Abszurd? Pedig ez történik ma Kalifornia államban, ahol egy harcos szenátor, Hannah-Beth Jackson azon dolgozik, hogy kiseprűzze a férfiakat a hatalomból.
LE A FÉRFIURALOMMAL!
Kalifornia állam élére állt a patriarchátus lebontásának. Elsőként alkottak olyan törvényt, amely előírja, hogy 2019-től minden tőzsdén jegyzett cég igazgatótanácsába be kell választani nőket is. Nem elégedtek meg az elvi iránymutatással, a kvóta megadja a pontos arányokat. A bevezetés évében még elegendő lesz egy hölgyet bevenni, 2021-től viszont egy ötfős igazgatóságban legalább kettő, hatfősnél nagyobban pedig minimum három nőnek kell lennie. Aki nem tartja be a kvótát, súlyos pénzbüntetésre számíthat, százezer dolláros nagyságrendben.
A kommentárok szerint azért a helyzet eddig sem volt olyan „súlyos”, ugyanis a Fortune 500 vállalat 84 százalékának van legalább egy női igazgatója, olyanoknak, mint a Duke Energy, a General Motors, az IBM, a Lockheed Martin, az Oracle, a Pacific Gas & Electric és a PepsiCo. A közvetlenül érintett cégek közül a Skechers és a TiVo van a legnagyobb bajban, mert kizárólag férfiak irányítják. Felkészül a Facebook, az Apple és a Tesla, nekik 2021-ig be kell venniük a tanácsba még legalább egy hölgyet. A Google és az Uber kompatibilis az elvárásokkal, már most teljesítették a kvótát. Előbbi annyira progresszív a genderharcban, hogy tavaly kirúgott egy mérnököt, aki szóvá merte tenni, hogy a nők érdemtelenül és igazságtalanul kerülnek olyan pozícióba, amelyhez lövésük sincsen.
NŐK ELŐRE!
A kaliforniai törvényhozás döntésének indoklása mögött az áll, hogy a társadalom kisebb közösségeiben már komoly rutinra tettek szert a nők. A háztartások költéseit általában ők tartják kézben, ők döntik el, mikor kell mosógépet venni, így itt az idő, hogy a vállalatok irányításában is szerepet kapjanak. Hogy miként vethető össze egy három-öt tagú család gazdálkodásához, a konyhapénz beosztásához és a nyaralások megszervezéséhez kétségtelenül szükséges gyakorlatiasság a céges vagyonkezeléssel, folyamatirányítással, az nem teljesen világos.
A törvényjavaslat élharcosa, Hannah-Beth Jackson már évek óta küzd azért, hogy a kaliforniai vállalatok növeljék a nők reprezentációját. Mivel ez a „természetes vezetőkiválasztódásban” nem mutatkozott meg, tovább kellett szorítani a cégek nyakát, hiszen – ahogy a szenátor fogalmazott – ez csak előnyökkel jár mindenki számára. A feminista diskurzus persze ab ovo tagadja a „természetes kiválasztódást”. Szerintük a nők a karrierjük építésében folyamatosan férfiak által épített akadályokba, üvegfalba ütköznek. Ha mégsem akarnak vállalati karriert, főleg gyerekszülés után, akkor azzal érvelnek a genderaktivisták, hogy ez is a patriarchista megtévesztés eredménye. Bevették, hogy jobb nekik otthon – tudjuk követni, ugye?
DE MI LESZ A TÖBBI NEMMEL?
A kvóta kívülről igyekszik helyzetbe hozni bizonyos csoportokat, ez esetben a nőket. De mi van akkor, ha azokon a kifejezetten férfiasnak számító területeken nagyítóval sem találnak alkalmas hölgyet? Akkor fel kell venni egy kevésbé alkalmasat és elvágni egy sokkal jobb szakmai kvalitásokkal rendelkező férfi karrierjét? Ez esetben ez az úr perelhet? De további nyugtalanító problémákkal is kell számolni, hiszen lehetne bővíteni az egalitárius felszabadítási mozgalom potenciális alanyainak a listáját. Ugyanis ezzel a női-férfi bináris megközelítéssel kiszorulnak az értelmezési keretből a transz- és egyéb neműek. Máris benne vagyunk a nyugati társadalmakat éppen eluraló gendernonszensz sűrűjében. Jogász legyen a talpán, aki a hetven kreált nemre megszövegezi majd a következő törvénymódosításokat az újabb kvóták érdekében.
AZ ŐRÜLET NEM ÁLL MEG
Nem új keletű gyakorlat a kvótázásnak nevezett kirekesztés az Egyesült Államokban. A Szombat egy korábbi cikkében Veszprémy László Bernát történész írt arról, hogy az amerikai egyetemi világban a II. világháborút követően sem szűnt meg a zsidó hallgatók kirekesztése, felvételének korlátozása, csak láthatatlanná vált. Mint ahogy manapság nem hivatalosan zajlik az ázsiai származású felvételizők szűrése is, ugyanis kiváló eredményeikkel jó eséllyel pályáznak az állami ösztöndíjakra, kiszorítva ezzel az amerikaiakat. Kiderült: a Harvardon komolyabb felvételi követelményeket támasztanak a kínaiakkal szemben, és láthatatlan kezek ügyelnek arra, nehogy felülreprezentálódjanak, nagyobb legyen a számuk a kívánatosnál, mint a legtöbb szintén nagynevű egyetemen.
A piac gyorsan reagált is erre, kitermelte a gerillaharchoz a kézikönyvet, amelyből azt okoskodhatják ki a keleti felvételizők, miként úszhatják meg, hogy a jelentkezési lapjukon egy tipikus ázsiai profilja bontakozzon ki. Ez ügyben folyamatban is van a jogi eljárás: a Students for Fair Admissions (Tanulók az Igazságos Felvételiért) elnevezésű nonprofit szervezet beperelte a Harvardot. Hamarosan kiderül, milyen elbírálás alá esik a kínaiakkal szembeni, kifejezetten rasszista indíttatású kirekesztés.
A haladó nyugati világ dolgait békésen szemlélő kelet-európai emberben motoszkálni kezd a gyanú: a történelem mintha megismételné önmagát. Mi már ismerjük a totalitárius rendszerek legrosszabb arcát, elmagyaráztuk elégszer. A legjobb dolog, ami történhetett velünk, hogy megszabadultunk a kommunista utópiától. A haladás felkent balliberális bajnokai meg épp azon vannak, hogy megvalósítsák.
