Egy térfigyelő kamera végtelenbe kifeszített képkockája. 2015 fagyos februárja. Három lány a gatwicki reptér termináljában. Tizenöt-tizenhat évesek. A látványban első pillantásra semmi szokatlan nincsen, azonban ha megfigyeljük a kép részleteit, a lányok zárkózott mozdulatait, az arcukat, akkor a hatás egyértelmű lesz: nem utaznak, menekülnek. Perceken belül átlépnek a világokat egymástól elválasztó portálon, az ellenőrző pont fémdetektorain, és felszabadulva emelkednek el az átkozott földtől, amellyel szemben egyetlen megvallott érzésük a gyűlölet maradt. Szabadságuk huszonhat órányi távolságba kerül. Az egyetlen közülük, aki négy év múlva is élni fog, Shamima Begum. Ő talán most arra gondol, hogy ott nincsen több bűn, amit szó nélkül, némán kell elviselni, ott nincsen több büntetés nélkül maradt bűnös, utálatos, el nem fedett, meg nem váltott tisztátalanság, ott nincsen több a testet és a lelket megkínzó kísértés, és soha többé nem fogják érezni a bűntelenek, az önmagukat megfeszítők idegenségét és szégyenét, mert ahová most tartanak, az Isten Kalifátusa, az szentebb, mint a Fekete Kő, mert a beláthatatlan pusztaság, amelyet az égtől a földig kitölt a Törvény szelleme, lesz a hely, ahol a boldogság már leselkedik rájuk.
Végül a sivatagok istene, a legkegyetlenebb ragadozó utolérte, elejtette, felzabálta, majd kiokádta, ahogyan két társát is. Igaz, velük kegyelmes volt, mert őket nem hagyta életben. A sakálok pedig eljöttek és felnyalták a porból azt, amit Ő meghagyott belőlük.
A hatvanas-hetvenes évek szektás, hippimozgalmainak társadalomelhagyó életmódjaiból következtek hasonló tragédiák. Az ISIS iszlám halálszektája a 2010-es évek hippimozgalma volt, funkciójuk ugyanaz. A „kivonulók”, az első kommunák lakói ugyanúgy éheztek, mint az Abu Bakr al-Bagdadira felesküdő Allah gyermekei, mert nem tudták, hogyan kell megművelni a földet, ezért nem termett gyümölcsöt nekik, később betegségekben, végelgyengülésben megtört testükben pusztultak el tömegesen, mint az állatok, vagy a hátramaradtak a végletekig kiszolgáltatott állapotban összeverődve, utolsó LSD-s bélyegeikkel várták az apokalipszist, a feltárulkozást, a nagy lemeztelenedést, amely nem a világot érte el, értük bosszút állva, hanem rajtuk következett be. A körülmények végül letapossák a túlélőket, az önmagukon elvégzett emberkísérletük, a pszichéjük teherbíró képessége kudarcot vallott, és ugyanolyan gyáván próbáltak visszamenekülni oda, ahonnan kiszakították magukat. A Szelíd motorosok hippikommunájának képeit látom magam előtt: a száraz, poros földbe magokat vető emberalakokkal, az esőért imádkozó, éneklő szektavezérrel, a porban játszó lidércszerű gyerekekkel, azoknak a gyerekarcoknak a frusztráló, örömtelen boldogságával. A szabadságvágy beteljesítésének totális kudarca. Az emberi öntudat összeroppan, amikor megtapasztalja: a társadalom burkából kitörve nem a barátságos, a könnyen művelhető, az őt befogadó világgal szembesül, hanem szembekerülve az anyaggal, saját gyengeségét látja, a saját természetének megvetendő, legvégső nyomorúságát. Leplezetlenül a saját bűneit.
A hippimozgalom szektakommunáiban az erőszak körei ugyanúgy működtek, mint a dzsihadista enklávékban Észak-Irakban. A félelem, a nemi erőszak, a gyilkosságok ugyanúgy a belső kommunikáció részei egy elzárkózó hippiszektában, mint Rakka tiltott házaiban. A kamukeresztény David Berg testvér, az Isten Gyermekei hippiszekta szellemi vezetője monumentális beszédeiben pontosan ugyanúgy prédikált a jövő Kaliforniájáról, ahogyan a dzsihadista Abu Bakr al-Bagdadi a jövő Irakjáról. Az ISIS-hez hasonlóan az Isten Gyermekeinek a lélekvadászai is elejtették azokat, akikben a rejtélyes vágyakozás ott volt, legbelül elrejtve. A „love bombing” pszichológiai patkánycsapdáját alkalmazták, ez volt a legerősebb fegyverük, ahogyan az ISIS toborzóinak is. Ez volt a „szőnyegbombázás szeretettel”. Sok felvételt tekinthetünk meg (nem militáns propagandavideókat, hanem testközelbe hozott dzsihadistákat, akik barátaiknak-rokonaiknak üzennek, vagy egyszerűen a hitüket vallják meg a kamerának), amelyeken mosolygó, boldog arcokat látunk az Iszlám Állam városaiban.
A videókban szenvedélyesen beszélnek arról, hogy a saríja kitölti az egész lényüket, értelmet ad nekik, valóban összekapcsolja őket a körülöttük élőkkel, igazi közösséget teremt nekik. Az Isten Gyermekei szekta (és más, az ellenkultúrából eredő kultuszok) tagjai is folyamatosan mosolyogtak, mert amikor az emberben szeretet van, akkor így él, így fordul a testvérei felé. Az arca elváltozik, többé nem lesz ugyanaz. Az arca a „szeretet maszkja” lesz. Ez a mosoly, ez az arcizomreflex pontosan olyan rideg és áttörhetetlen, kegyetlen közönyt takar a világ felé, mint amikor Shamima Begum megpillantja a levágott emberi fejet abban a bizonyos rakkai hulladéktárolóban, a szemét közé bevetve, de már a következő pillanatban el is felejti, nincsen miért emlékezni rá. Ekkor Begum valójában boldog volt. Beért az (talán észre sem vette), amiért évekkel korábban elmenekült. Ezért nincsen út számára visszafelé, nincs helye köztünk soha többet. Ez az ár, amit boldogságáért és szabadságáért meg kell fizetnie.
Borítófotó: a rendőrség által nyilvánosságra hozott reptéri térfigyelő kamera felvétele. A képen a három lány, balról jobbra: Amira Abase, Kadiza Sultana és a harmadik, aki megmaradt, Shamima Begum
