FARKAS ATTILA MÁRTON ÉS KUKORELLY ENDRE
– Miért nem mondják ki az egykori demokratikus ellenzék tagjai, hogy kicsoda mit és miért tett jól vagy rosszul, kit és hogyan árult el, minek köszönhető ez a brutálisan polarizált, kulturálisan mezítelen közállapot? Mi az oka a hallgatásnak, annak, hogy inkább a lövészárkokból zajlik ez a gyáva és eseménytelen állóháború?
Farkas Attila Márton: Mert mindenkinek vannak barátai itt is és ott is, meg persze érdekei, ráadásul ha valakiről keresni kell valamit, akkor találni is lehet. Így aztán senki sem akar bántani, nehogy őt is bántsák. Ezt egyébként megértem. Viszont erről eszembe jutott, hogy szemben az összes volt szocialista országgal, nálunk a leghiteltelenebbek, a leghazugabbak a rendszerváltás után készült, XX. századi történelmünkről szóló filmek. Ami azt jelenti, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és semmit sem dolgoztunk fel.
Kukorelly Endre: Kezdjük azzal, hogy senki sem tekintheti magát az igazság birtokosának. Az interpretációk, narratívák csupán „a valóság” valamely szegmensét érintik, ha tehát állítasz valamit, a legjobban teszed, ha kissé azért csodálkozol magadon, és nem gondolod, hogy aki nem ért veled egyet, másban hisz, az gazember vagy ostoba. Ez a korrekt attitűd. Ahol nem ezt tapasztalom, onnan elmegyek. No meg – egy bizonyos kor után mindenképp – nem kell betojni, bármilyen rémisztő is a közeg. Hogy ez mikor kezd ketyegni, azt mindenki maga érzi. Én még mindig eléggé be vagyok ijedve, még nem tudok úgy beszélni, ahogy elvárnám magamtól. Hetvenöt százalék. Egyszer írtam egy cikket, ez volt a címe. Ha e fölött őszintén beszélsz, inkább disszidálj és ásd el magad külföldön. Hetvenöt százalék az sok amúgy, följebb menni, ahhoz kell némi pszichózis. Hallgatás van és brutálba hajlóan őszinte beszéd – számomra mindenképp. Ez az egész irtó guzmis, nem fogjuk most hárman felfejteni. Hogy mások – jobbról, balról, bárhonnan – miért nem mondják el, miért nem azzal kezdik, hogy mit csináltak rosszul, azt persze nem tudom. Kontraproduktív és fölöslegesen terheli a lelket védeni a védhetetlent. Amúgy nem tartottam magamat valódi ellenállónak, inkább azt mondanám, a családom hátterével egybeeső volt az alaphelyzetem.
– Az ellenállás tehát örökíthető.
K. E.: Deklasszált keresztény úri középosztályból származom, úgynevezett reakciós családból, apám horthysta katonatiszt volt. A rokonságom háromnegyedét kitelepítették, engem negyedszerre vettek fel az egyetemre, nem filozófia és magyar szakra, ahová vágytam volna. Plusz kereken két év sorkatonaság. A hetvenes évek eleje, resztalinizáció, szegények voltunk, semmi kilátás. Kilátás a semmire. Semmi reményem arra, hogy írhassak, satöbbi, őrült rossz közérzet – nagyjából így. De azt soha nem gondoltam, hogy az egész világ ellenem van, és magamat okoltam, hogy nem alakult másként. Meg persze a szüleimet, akik 56-ban nem mentek el, aztán megint önmagamat, hogy nem léptem le, amikor lehetett volna. De a családban majomszeretet uralkodott, ez otthon tartott, és ha nem mentem el, akkor a döntésem konzekvenciáit le kellett vonnom. Akkor ez lesz, ez vár rám, nem fog változni semmi. Ehhez képest 89-ben minden megváltozott, és azóta egyfajta rejtélyes elégedettséget érzek. Minden bajom, elégedetlenségem dacára. Annyira, hogy onnan is elsétálok, ahol ezt nem érzik.
FAM: Az első huszonhárom évemet az államszocializmusban éltem le. A családunkban kispolgári, paraszti, kulák elemek vegyültek. A nagyszüleim helyett az igazi nagyszüleim egy horthysta csendőrtiszt és a felesége voltak, ezért a Trianon-traumát gyakorlatilag az anyatejjel szívtam magamba. De a hőzöngést apámtól hoztam. Későn, a rendszerváltás után mentem csak egyetemre. Sokáig csak tengődtem, rohadtul nem találtam a helyem a nyomasztó, sivár konformista kádári világban. A lázadás, a balhézás mindig is bennem volt, de az agyamban keveredett sok minden, a szélsőjobboldali eszméktől a hippi reziduumokig minden. Ez volt a kamaszkorom, amelyet a mai napig nem sikerült teljesen túlnőnöm, de őszintén megvallva nem is áll szándékomban túlnőni. Természetesen megfigyeltek. Endrével egyébként azokból a régi szép időkből ismerjük egymást, de sok év kihagyás után az LMP-ben találkoztunk újra. Volt Isaszegen egy körünk a könyvtárban, ahová meghívtunk ellenzékinek számító írókat, akik lejöttek a haverjaikkal, mi meg tátott szájjal bámultuk a nagy embereket. Abban az időben persze még nem érzékelhettem, hogy ellentétek lennének a nemzetiek és az urbánusok között, nem vált szét bennem, amit ezek az értelmiségiek képviseltek, pedig már ez az ellentét vastagon ott volt. A könyvtári hőzöngés mellett volt egy komolyabb akciónk: mi állítottuk az első olyan emlékművet, amely a szovjetek, valamint a románok ellen harcoló magyar katonák tiszteletére készült. 1984 nyarán, hazánk felszabadulásának negyvenedik évfordulójára! Egy helyi sírköves ingyen csiszolta a használt sírkövet, és az ottani plébános is sokat segített, részben felszentelte nyilvánosan a káplánnal, aztán meg falazott nekünk, amikor felvonult a rendőrség. Ám nem ez volt az oka, hogy nem mentem egyetemre, hanem megtalált a buddhizmus, de már előtte is az eszképizmus munkált bennem, és visszatekintve is ez bizony komolyabb lázadás volt a politikai hőbörgésnél.
– A belső szabadság megélésére jobb hatással volt a puha diktatúra?
K. E.: A „puha diktatúra” semmire sem volt „jobb hatással”. A diktatúra rossz hatás. Akinek nem rossz, annak, tudja vagy nem, eleve rossz az élete. Ez nem „fejben dől el”, a szabadságra és az attól való megfosztottságra is a zsigeri idegrendszer reagál – épp mint minden nagy dologra, nagy természeti és művi szerkezetekre. A csillagos égboltra vagy Brünnhilde monológjára Az istenek alkonya végén.
FAM: TGM nemrég nyilatkozta, hogy a Kádár-korszakban nagyobb volt a belső szabadság, ami talán annak köszönhető, hogy a diktatúra foszladozott, és már nem vett komolyan senki semmit. Ez részben optikai csalódás, mert a vidék nagyon más volt, mint Budapest, ugyanaz a feudalizmus, mint manapság, a másik az, hogy amikor az ember fiatal, nyilván szabadabb lénynek érzi magát, mint amikor öreg, legyenek bármilyenek a külső viszonyok. De van azért ebben valami más is. Akkoriban ellenzékiskedni bizonyos körökben menő volt, volt közege, ma meg semmit sem jelent, sőt adott esetben még szánalomra méltó is.
– De miért nem sikerült a közös pontokat megtalálni, megtartani a rendszerváltás után is?
FAM: Ennyi év után már tudom a választ. Akkor viszont a közös pont az volt az ellenzéken belül, hogy az államszocializmust takarítsuk el. De nem volt egyezés abban, hogy mi legyen, ha ezt már lebontottuk, vagy tőlünk független okokból megszűnik. Mindennél erősebb volt a vágy, hogy ez ne legyen. Egy megismételhetetlen, kegyelmi időszak volt, mert a háttérben ott lappangtak a kiengesztelhetetlen, ősi sérelmek, mert ez az ellentét már legalább háromszáz éves vagy még több.
K. E.: Vagy ezer.
FAM: Na jó, ha romantizáljuk a történelmet és visszamegyünk az István–Koppány-ellentétig, akkor lehet ezer. Magyarország mindig egy kompország volt Kelet és Nyugat között, ami automatikusan hoz egy kettősséget és megosztottságot. De én egy árnyalatnyival realistább lennék. A Verbőczy-féle köznemesi és a Báthory-féle főnemesi párt ellentétéig lehet talán visszanyúlni, ami nem véletlenül egybeesik Moháccsal. Ott a gyökere a szittya nacionalizmusnak, a vármegyei, kisnemesi, bezárkózó, idegenellenes gondolkodásmódnak, de az ellentétének is, ami Magyarországot mindig egy nagyobb birodalomhoz, egy nagyobb egységhez akarná csatolni a civilizatórikus vívmányokért cserébe. Egyébként ez utóbbi is tipikusan gyarmatias és provinciális gondolkodásmód, mert az önfeladás és vele a külhoni dolgok majmolása, a szolgai utánzás a kreativitás ellensége, s ezért legalább annyira a valódi fejlődés akadálya, mint a szittya bezárkózás. Az egyik egy indiánrezervátumot csinálna az országból, a másik meg a centrumországok cselédszobáját. Ugyanakkor mindkét tábor mindig kitermelt jó figurákat, sőt nagyon jó dolgokat, de kitermelte az állandó háborúskodást és vele a nemzetvesztést is. Ugyan voltak kegyelmi pillanatok, mint például a reformkor vagy az a tizenkét nap 56-ban, de a kettősség kiirthatatlan. Együtt kell vele élni, meg kell próbálni használni az ebben rejlő energiákat.
– De akkor a rendszerváltás előtti egységes, demokratikus ellenzék is csak egy illúzió?
K. E.: Semmiképp sem volt egy brancs. Nagy társaság összekeveredve, egy király, egy cigány alapon. És diskuráltak. Kissé kényszeredetten, óvatoskodva, félig kimondva, de tény, valóban kismilliószor több beszélgetés volt, mint most. Ja, mert most nulla. Mindenki tudta, hogy mi a határ, meddig lehet elmerészkedni az őszinteségben, de ebben a közegben hetvenöt százalékig veszély nélkül lehetett őszintén beszélni – és ez nagy különbség.
FAM: Erről az jut eszembe, hogy az első ellenzéki képviselőt mi adtuk, a Gödöllő–Isaszeg körzetben, ő volt Roszík Gábor, akinek a kampányában én is aktívan részt vettem. Emlékszem, Roszík úgy ment be a Napkeltébe, hogy MDF-es, SZDSZ-es, fideszes kitűző volt a kabátján. Ez egy különös pillanat volt, aztán a Roszíkból is az lett, ami lett, meg a helyi bandából is az lett, ami lett, meg belőlem is persze. Én akkor máshogy láttam, mint Endre. Ő benne volt a budapesti értelmiségi közegben, én nem. Egy magamfajta vidéki suttyó gyereknek egységesnek tűnt az egész. „Húha! Menjünk a kommunisták ellen!” Ez volt a jelszó, és ezzel együtt az, hogy mindegyik ellenzéki csoport fasza. Nekem nem tűnt fel, hogy mekkora elképesztő szakadékok vannak. Ezek voltak a naivitás súlyos évei. Meg is lett az ára.
K. E.: Ezzel nagyjából egyetértek. Amikor meghallottam azt a szintagmát, hogy lehet más a politika, azonnal beleszerettem. A szerelem a mai napig tart, ám ennek semmi köze a párthoz. Az nem érdekelt, tag sem voltam. „Sollen”, mondanám inkább, nemcsak lehet, hanem legyen más a politika. Az utóbbi húszezer év legjobb politikai ajánlata, mely cirka húszezer év múlva fog leesni a magyaroknak.
FAM: A Szíriuszon.
K. E.: Sebaj, tarts ki a mellett, amiben hiszel. Viszolygok, ha azt mondják, hogy látod, látod Bandikám, mégsem lehet más a politika. Innen is azonnal lelépek. Csak más lehet. A baj nagyon mélyről ered, mondhatni zsigeri, szinte lehetetlen racionálisan kezelni. De vannak kegyelmi pillanatok, ahogy Attila utalt rá, belátással járó idők, a helyzet nem reménytelen. Az 1983-ban szétvert Mozgó Világ „népfrontos” lap volt, „népiek” és posztmodernek, avantgárdok is megjelentek, fiatalok, idősebbek prímán megvoltak egymás mellett. Csoóri és Mészöly együtt. Ez ma nincs. Másképp beszéltek, de egymással beszéltek, és nekem úgy tűnt, megoldható, fölülírható a népies-urbánus dichotómia. Aztán a fő veszély elpattant, mint a szappanbuborék, és felszínre tört a zsigeri félelem, lesajnálás, megvetés. Az a konglomerátum, amely behatárolja a mai diskurzust.
– Azért az kérdés, hogy van-e diskurzus egyáltalán.
K. E.: Van tér, ahol meg lehet szólalni, senki sincs szilenciumra kényszerítve, leírhatsz bármit, prezentálhatod az úgynevezett valóságról alkotott képed, nem kell befogott pofával a sarokban kushadni. Na jó, de ki hallgat meg gyanakvás nélkül, ki hajlandó kidugni a fejét – ha már az előbb a szappanbuborékot említettem – a véleménybuborékjából?
FAM: Itt aztán megy az anyázás.
K. E.: Nincs párbeszéd. Három embert tudsz mondani, aki hajlandó erre vagy veszi a fáradságot.
FAM: Ez a hideg polgárháború.
K. E.: Minden felületen folyamatosan megkapom, hogy miért állok szóba faszistákkal. Vagy Ságvári Endre. Debrecenben, az irodalmi napok után villamosozom nagy ártatlanul a pályaudvarra, egy idős férfi elmegy mellettem és mondja: „Ságvári Endre! Ságvári Endrék miért jönnek ebbe a városba?” És leszáll. Némiképp szerencséjére amúgy. Az ilyen utcai helyzetek is jelzik, hogy mélyen el van vermelve valami dög, amitől a felszín bűzlik.
– Nem tudom, hogy érdemes-e ezért küzdeni. Nagy ábrándnak tűnik, semmi másnak. Békekoncertnek egy népirtás tőszomszédságában.
FAM: A reménytelen és férfias küzdelmeknek mindig van egy szépsége és romantikája.
– Ezt valahogy úgy képzelem el, mint a Vad banda végén. Háttal a falnak és gyertek csak, gyertek! Folyjon a vérünk.
K. E.: Ezt itt, most mindenkinek üzenem: egy életed van, cseszd meg, ne éld le gyűlölködve, félelemben, úgy, hogy te sem tudod, mitől félsz. Próbáld ki az empátiát. Feltételezd másokról, hogy nem nettó pénzért, gazemberségből mondják, amit mondanak, hanem valóban úgy gondolják. Rosszul, oké, de nem rossz szándékkal. Kölcsönös a lakájozás, Putyiné vagy, Sorosé vagy – ez minek, mire, kinek jó? Ha ellenzéki közegben mondom, hogy unom ezt, akkor azzal vágnak vissza, hogy neked mi bajod lenne, munkád, pénzed, csajod van, de az ország lakhatatlan, a rendszer fasisztoid, el kell innen menni. Menekülni kell. Ez önsorsrontás. Nem menekülni kell, hanem tenni valamit. Részt venni. Ömlik a sablon mindkét oldalról. Ezzel nem teszek egyenlőségjelet, mindig a győztesé, a végrehajtó hatalom birtoklójáé a felelősség, neki kötelező gesztusokat tenni és normálisan beszélni vele. De a nyafi semmi! Majd ha beteg leszel! Addig meg igyekezz valamit tenni a haza üdvéért, sepregess minimum a saját portád előtt, lásd be, ha hülyeséget mondtál, saját bűneidet legalább magadnak valld be. És akkor majd szépen el fog telni az életed. Nyugodt szív!
FAM: Én nem vagyok hajlandó tudomást venni erről, kivonom magamat belőle. Még a Facebookon is álprofilom van, El Greco Inkvizítora a profilképem, de ez nem rejtőzködés, mindenki tudja, hogy kié az oldal.
– Azért ez beszédes póz.
FAM: Az ismerőseim között (nagyjából ezer ember) vannak genderisták, marxisták, libertáriusok, habsburgisták, nemzeti radikálisok és sok egyéb, az egész egy nagy katyvasz, természetes káosz. Ebben a nem mesterséges közegben imádok trollkodni, de úgy, hogy ugratás, haveri poénkodás legyen a végeredmény, ne legyen feltétlenül sértődés. Ez egy személyes eszköz az ellen, hogy mindenki túl komolyan veszi magát, illetve amit mondani próbál. Pár héttel korábban néztem a Bayer műsorát, amelyben Takaró Mihállyal arról beszélt, hogy nem kell betemetni az árkokat, mert az önfeladást jelentene. Nem kell betemetni, persze, de hidat azért lehetne fölé építeni. Amúgy mindkét oldal hangembereitől hallottam már, szó szerint, egymástól függetlenül, hogy „majd akkor fogjuk betemetni az árkokat, ha majd benne fekszetek”.
K. E.: Az van, és ez durva, hogy sokak effektív érdeke a bipoláris leosztás fennmaradása. Ebből élnek. Nem olyan értelemben, hogy pénzt kapnának ezért, ezt tényleg nem feltételezem senkiről, hanem egyszerűen az idegrendszerük így van belőve, ilyenek a tapasztalataik. Nem tudnak, nem akarnak ebből kijönni.
– Ezzel tartják meg a saját érvényességüket.
FAM: Az identitásukat. Nagyon sok ember identitása rezisztens. A magyarságuk azt jelenti, hogy nem zsidók vagy cigányok.
– Ez a legtöbb esetben a zsidóknál is így van, fordított előjellel.
FAM: Ez azt jelenti, hogy az ellenfelemből táplálkozom, őt kannibalizálom, az érvényességemet általa igazolom, az identitásomat az ő energiájából kapom, különben szétmállanék. Ez nem önazonosság. Ez önvesztés. Én kötelezővé tenném…
K. E.: Én is kötelezővé tennék egy-két dolgot…
FAM: …a jungi pszichológiának az árnyékszemélyiségről szóló tantételét. Amely azt írja le, hogyan projektáljuk a személyiségünk sötét oldalát a másikra.
– De ez a kulturális meztelenség egyenes következménye. Ha nincsen meg, ha nem alkottam meg, nem helyezkedtem bele abba a kultúrába, amely engem képvisel, akkor nem a „semmit”, az „ürességet” fogom érezni, hanem a hiányt.
FAM: Ezért elképesztően idegesítő, irritatív ez a „kultúrharc”, ami egyébként egy semmi, egy kutyakomédia, nevetséges, nem áll másból, mint hogy a másik oldalon mi ne legyen, de ezzel nem állítanak szembe semmit. Mondok néhány embert jobbról, akik most eszembe jutnak hirtelen: Kassai Lajos, Bereményi Géza, Jankovics Marcell, Sára Sándor, Makovecz Imre, Fábry Sándor. Ha csak ez a pár ember képviselné a jobboldalt a kultúra frontján, már akkor sem érteném, miből fakad ez a kisebbrendűségi érzés. Amikor a balliberális-urbánus kurzus visszataszító fölénnyel, a katedráról „mucsaizza”, „lábszagúzza” a jobboldalt, akkor tulajdonképpen ezt a képet ők szépen magukra veszik és beteljesítik. Ez gáz.
K. E.: Akik jobb helyzetben vannak a kulturális közegben, ráadásul még okosabbnak is tudják magukat, azoknak kellene fölhagyniuk megvető gesztusaikkal. Nácizás, bunkózás, mucsaizás. Erős gesztust kellene gyakorolniuk első körben, és majd azután lehetne egyáltalán elvárni, hogy azok, akik most minden erőforrás felett diszponálnak, ne habzsoljanak ilyen reflektálatlanul – frusztrációjukat kompenzálandó.
FAM: Első generációs értelmiségi vagyok, de még a leginkább balos időszakomban is halálra irritált a többgenerációs liberális értelmiségiek arisztokratizmusa.
K. E.: Éppen ezért vagyok empatikus ezzel a dühvel. Mindenki frusztrált, ez antropológiai alaphelyzet…
FAM: nálam is…
K. E.: …de van egy határ, amelyet ha átlépsz, megkeseredik a lélek. Amikor lenéznek, megvetik, ami vagy, és szétmar a keserség. A sajnálattól félünk leginkább, az roncsol. Ne sajnáljatok, elég, ha magamat sajnálom.
– Mások sajnálatát túlélni a legnagyobb megpróbáltatás.
FAM: És elképesztő gyűlöletet gerjeszt.
K. E.: Eleve nem írnak irodalmi lapok a „másik oldal” szerzőiről. Rosszat se. Esetleg pamfletet. Gúnyolódás van, de az is alig: semmibevevés van. Ha nem a „másik oldalhoz” vagy besorolva, de nem vagy a brancsban, tehát nem vagy bevédve, az is érdekes: akkor olyan frekvencia van megütve, amit, odáig is elmegyek, maga a beszélő sem hall. Ez nagyon mélyen van, mondom, az idegrendszerben. Nehéz ellene tenni, belátom, traumákon alapszik. Igen, de ezt a frekvenciát, aki bizonytalan, elbizonytalanított helyzetben van lelkileg, nem létezik, hogy ne hallja meg, ne érezze a saját bőrén! Ebből egyenesen következik az a düh, undorral vegyes gyűlölet, amelyet én is érzékeltem a Szakács-féle kultúrharc elején azokban a szövegekben, amelyekben engem is kiszerkesztett. És egyáltalán nem sértődtem meg. Ez a „jobbról” indított harc olyan, mint amikor az illetőnek fáj a foga, és fogpiszkálóval nyomkodja, hogy még jobban fájjon. Az Arany János-féle szőlősgazda attitűdje, akinek elverte a jég a vetését: „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” Hát semmire se.
FAM: Ez a sajnálat nagyban radikalizálja a jobboldaliakat, amit részben megértek, mert első generációs értelmiségiként pontosan tudom, milyen hátrányokkal indulni, és még le is néznek.
K. E.: A ballibsik helyében én leállnék. De nem állnak le.
– Hamvas a Sareptában saját magán dokumentálja ennek a brutális mellőzöttségnek a mellékhatásait. Leírja, hogyan próbálja megrontani őt, tönkretenni mindenét ez az állapot. Hogyan lehet ez ellen küzdeni?
FAM: Hamvast kell olvasni. Komolyan. Világéletemben marginális voltam. Elképesztő méretű kisebbrendűségi érzést hoztam hazulról, és régebben sikerként éltem meg mindent, hogy például megjelent nyomtatásban a nevem meg ilyenek.
K. E.: Nem kell, hogy kiközösítsenek, elég egyfajta tekintet is. Nem a szemedbe néz, hanem ide valahová, a homlokodra, nem vagy számára érdekes. Látja, hogy ott vagy, nem dönt föl, finoman kikerül, de nem vesz rólad tudomást. Le kell tenned valami kikerülhetetlent, az eleve brancsbéli teljesítményénél jóval nagyobbat az „asztalra”, akkor aztán észrevesz. Nem mondja, hogy menjél ki a szobából, mert büdös vagy, még beszél is veled, de érzed, hogy kevés vagy. Huh, ez nagyon finom játszma! Jó, és ha egyszer már rád fókuszált, ne hidd, hogy nyertél, mert ha nem felelsz meg, vagy soknak, tehát veszélyesnek ítélnek, hamar kipottyanhatsz. Nyilván sokan élvezik a helyzetet, amelyben gyakorolhatják a hatalmukat, de van, akiből ez csak úgy jön.
– Csak előkerült az a képzeletbeli böszöm „asztal”, de utálom ezt a képet. Mintha egy egész kanális üvöltené: „Ki vagy te, mit tettél le az asztalra?”
K. E.: Igen, de itt van a csavar. Ne akarj bekerülni a brancsba, mert akkor véged van! Onnantól már nem te vagy. Az a „jó” helyzet, amiből elvileg akár be is léphetnél. Ha egy ilyen helyzetbe kerülsz, akkor múlik el végleg a frusztrációd. Addig kőkemény a játék.
– Lázadók vannak még egyáltalán? Ma mindenki a kormánnyal szemben „a legnagyobb lázadó” címért van versenyben, ami persze valami erkölcsi fölényt is szállít neki, ha vitahelyzet van. Kívülről nézve ez elég komikus.
FAM: Kezdjük ott, van-e olyan csávó ma, aki azt mondja, hogy tojik rá, nem kell ez a munka neki. Bevállalja azt, hogy a nézetei miatt kirúgják, és elmegy kazánfűtőnek. Emlékszem, a szocializmusban bizonyos körökben menő volt, amikor a diplomás ellenzéki raktáros volt, kazánfűtő vagy könyvtári segéderő. Az első csehszlovák külügyminiszter ellenzéki diplomás kazánfűtő volt. Ma ez lúzerségnek számít. Állatira megváltozott a világ. Nem tudom elképzelni, hogy lenne ember, aki azt mondja, hogy „az elveim miatt lemegyek éjjeliőrnek a gödöllői hallaboratóriumba”. Amíg ez nincsen, addig bajosan beszélhetünk lázadásról.
K. E.: És ez egy kicsit legyen nekünk gyanús. Mert ügyeskedhet, nem fog a macska…
FAM: „…egyszerre kint s bent egeret”.
(mindhárman nevetnek)
FAM: Most komolyan. A késő Kádár-érában még kapott az ember innen-onnan egy bizonyos társadalmi respektet, volt erkölcsi támogatás azok számára, akik ezt bevállalták, akik beáldoztak mindent. Ez is közrejátszik abban, hogy ez ma nincsen, nem csak a sokat emlegetett megélhetés. Mindenki lúzernek tart, futóbolondnak, ha az elveidet lobogtatva kihátrálsz a tutiból.
K. E.: Amikor lemondtam a képviselőségről, akkor pontosan ezt kaptam az arcomba.
FAM: Az más. A politikusoknak egyáltalán nincsen riszpektje, lenézik őket.
K. E.: Azt csak hiszed! Amikor bent ültem a parlamentben, akkora ember voltam, majdnem bevertem a fejem a kupolába. Ahol megjelentem, besárgult az irigységtől a levegő.
FAM: Egyébként ennek köszönhetően találkoztunk újra, sok évvel később. Egy LMP-rendezvényen odamentem hozzád, hogy gratuláljak. Először nem ismertél meg, de aztán azt kérdezted: „Attila, mit keresel itt?” Erre én, kellő cinizmussal: „És te?”
– Az ellenzék mindenből, tényleg mindenből morális kérdést próbál előállítani. Ez a Wunderwafféjuk. Ezeken a síkokon aztán olyan dolgok vannak egymással szembehelyezve, amelyek nem léteznek. Totális virtualitás. Miért moralizál mindenki, már csak ez maradt?
K. E.: Azért, apám, mert akkor nem kell érvelni. Nyugodtan lehet azt mondani, hogy na ne, ezt aztán már nem, soha. Pró és kontra diszkreditálják egymást erkölcsileg, hogy ne kelljen semmit megengedniük a másiknak. Ha az állítólagos két oldal rendesen beszélgetne egymással, épp a folyamatos gazemberezést nem engedhetnék meg maguknak. Hogy egyetlen tollvonással, egyetlen vállrándítással elvitassák, megsemmisítsék a másik morális integritását. Ez a jelenség nagyon irritál.
FAM: Pontosan. Felállítanak egy fogalmi keretet, amely eleve morális állításokból épül fel, és vagy az ő kereteiken belül beszélsz, mozogsz, de ugye ott érvelni már nem lehet, lehetetlen, mert azon belül eleve vesztett a helyzeted, vagy egy másik fogalmi keretet állítasz az egésszel szembe. De akkor meg már megint az árkoknál vagyunk. Ez az örök körforgás, így megy ez.
A beszélgetés abbamarad. Egy idegen, de gyönyörű nő tűnik fel az asztalok között, talán vár valakire, vagy csak vakmerő. Leül az egyik asztalhoz, a férfiaknak háttal. Mindhárman őt nézik. A nő kellő rutinnal, egy zsebtükörből, mindhárom férfival szemezni kezd. A barátságos légkör lassan gyerekes rivalizálássá alakul, irigykedni, izegni-mozogni kezdenek, nagyokat mondanak egymásnak, egymásról. A nő végül feláll, rágyújt, biccent az egyikük felé, majd kilép a kocsma elé. A legbátrabbat várja.
Bénultan ülnek.
A kocsma azóta már bezárt, vagy soha nem is volt.
