A harmadik, akit egyenesen a halálnak szült. Ez a fiatal nő saját maga ítélte pusztulásra mindhárom gyermekét. Ez az utolsó fiú (aki ennek a nemzetközi kálváriának a korpusza lett) néhány hónapos élete alatt, ahogyan minden igazi áldozat, kevesebbé vált mint emberi lény, mert fogantatásának pillanatától kezdve az erőszak, a megvetés szimbóluma lett, idegen entitás, akire nem vonatkoznak a nyugati társadalmak nem megváltoztatható szabályszerűségei, amely szükségszerűségeknek egyetlen célja van: az önvédelem attól, ami a legrosszabb, amivel senki nem akar, de nem is tud szembesülni. Ami történt, nem történhetett másként, éppen ezért botrány. A gyermek halálának egzisztenciális iszonyata az apja és anyja bűneinek ellenére izzó gombostűként fúródik a retinámba. Éjszakánként, amikor meggyötör az álmatlanság, nem tudok aludni, magam előtt látom a gyermek hosszú szenvedéseit, később a mozdulatlanságot, hajnalban az éjszaka során kihűlt, élet nélküli testét. Aztán arra gondolok (dühvel és gyűlölettel a szívemben), hogy ez a sahídka, ez az Allah szajhája legalább tudta-e, hogyan kell rituálisan, az iszlám törvényei szerint eltemetni, meggyászolni a gyermekeit, vagy profánul és igaztalanul ásták el őket a sivatag porába, ahonnan kivették őket. Ismerjük az Ószövetség törvényét, a bűnre büntetés száll, mert vannak tettek, ami alól nincsen kibúvó, nincsen kegyelem: „…mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen”.
Visszamaradó kérdés az maradt, hogy mit lehet tenni ezekkel az emberekkel, akik hazájukat elárulva csatlakoztak az Iszlám Államhoz, ahhoz a terrorszervezethez, amely „hadban állt” országukkal és (többek között) brit állampolgárokat és civileket gyilkolt meg a lehető legaljasabb módon. A nagy kollektív, társadalmi megbocsátás a valóság erkölcsi koordináta-rendszerével szemben értetlen, öntudatlan és amorális liberálkeresztény kultusza hazugság. Mert hiába könyörög Begum apja hatvanhatmillió brithez (és rajtuk keresztül az egész nyugati civilizációhoz) bűnbocsánatért, mégis hogyan bocsáthatnának (vagy bocsáthatnánk) meg neki, kinek a felhatalmazásával, kinek a nevében? Esetleg a Manchester Arena előtt felrobbantott gyerekek nevében? Az ő szétszaggatott végtagjaikat-testüket ki fogja helyreállítani, hogyan lehetne nem megtörténtté tenni azt, ami megtörtént? Vagy a London Bridge-en elkövetett gyilkosságok halottainak nevében? Nem lenne ez visszafordíthatatlan árulás a túlélőkkel, a hátramaradottakkal szemben? Vagy a Bataclan posztmodern gázkamrájában kivégzett ártatlanokat kellene (akik persze a szalafita iszlám szempontjából bűnös, feláldozható emberanyaggá silányodtak le, akárcsak a nácik számára az összes felesleges tölteléknép) összemocskolni azzal, hogy a halálukat egyetlen gyáva döntéssel tesszük idézőjelessé? Ennek tabunak kell lennie, áthághatatlan szentségnek, mert ezeket az embereket a társadalom nem fogadhatja vissza, nem próbálhatja meg integrálni, számukra nem lehet visszaút. Nem élhetünk csendben együtt velük, várva az újabb, elkerülhetetlen és hirtelen halált. Árulók ők, még akkor is, ha vannak bizonyos (releváns) világmagyarázatok, amelyek szerint az ő rossz döntésük (részben) a mi civilizációnk kudarca. Ugyanakkor, mindezek ellenére a mi fattyaink „ezek”, akikért felelősséggel tartozunk, a felelősség pedig a felettük való ítélkezésre is kiterjed, és nem lehetünk gyávák, nem fordíthatjuk el a fejünket bűneik elől. A nyugati országoknak a nürnbergi perekhez hasonló aktív jogszabályalkotással, újfajta erkölcsi-morális viszonyrendszerrel, brutális erővel kell fellépnie azok ellen, akik a hatósági hálóba kerülnek, kivétel nélkül. Nem hagyhatjuk a kurdokra, Aszad verőlegényeire, az iraki statáriális bíróságokra a piszkos munkát, mert ami a „miénk volt”, azt nekünk kell megítélni, a hátramaradt mocskot, az okádást nekünk kell eltakarítani. Egy nagyszabású erkölcsi megújulás lehetősége rejlene ebben az új „nürnbergi persorozatban”, amiben (részben) helyreállíthatnánk elveszett viszonyosságainkat, súlyt adhatnánk a közelmúlt iszonyú, blaszfémikus terhet képző tragédiáinak. Ahogyan a gyermek sem mentesül apjának bűnei alól, hordozza magával, végül az isteni ítélkezés erőt vesz rajta, sorsában beteljesíti őse tetteinek árnyékát, úgy nekünk sem szabad elkerülnünk kötelességeinket, nem lehetünk restek a jóra, mert ez mind közül a legnagyobb, a legutálatosabb bűn.
