KÚRA
Azt szinte mindenki tudja és vallja, hogy hazánk gyógyvizekben igen gazdag. Igen, mert a kedvező geológiai viszonyaink révén a föld mélyéből feltörő vagy mesterségesen felhozott, 30 Celsius-fokot meghaladó hőmérsékletű ún. termálvizek gyógyhatása évezredek óta ismert. Az ember már az ősrégi időkben észrevette a meleg víz jó és kellemes hatását, hogy könnyebb benne a mozgás, és az elmerevedett izmok ellazulnak. Orvosilag is kialakult az a tapasztalat, hogy a mozgásszervi panaszok tüneti kezelésére a meleg vizes fürdők szinte mindig hasznosak. Sőt a medicina a XIX. századig szinte minden bajra gyógyeszközként használta a vizeket, hiszen nem voltak hatékony orvosságok és sikeres műtéti eljárások. De a mai, modern terápia sem nélkülözheti ezeket. Főleg a gyógytorna megkönnyítésére használhatók, és nélkülözhetetlenek a kombinált kezelésekben. Az olvasót kissé megdöbbentheti, hogy azokban a (kevésbé szerencsés) országokban, ahol nincs természetes termálvíz, ugyanígy használják a meleg vizet terápiára és lakossági célokra – csak föl kell melegíteni a hideg vizüket.
Ezen egyértelmű tények mögött azonban több, nem eléggé ismert tényező húzódik meg. A mai meleg- és gyógyvízgazdagságunk java része az 1868 előtt sorra került mélyfúrások révén a felszínre tört vizekre alapozódik. Az a mondás járja, hogy ha a Nagyalföldön bárhová lefúrnak, kb. ezerméteres mélységből meleg víz nyerhető. De hazánk szerencsés volt a mélyfúrások előtti időkben is, hiszen például a budai törésvonal mentén gazdag volt a spontán feltört meleg vizes forrásokban, amit már a rómaiak, majd a törökök is előszeretettel aknáztak ki.
S ott van még a hungarikumnak nevezhető természeti csoda, a Hévízi-tó, amelynek a hőmérséklete eredetileg állandóan 33 fokos volt. De évszázadokon át csupán elrejtett, mocsaras területként ismerték, s gyógyászati célokra való fölhasználása csak a XVIII. század végén kezdődött meg, a tulajdonos Festetics család érdemeként.
TÖRTÉNELMI VESZTESÉGEK
Igen speciális helyzet, hogy a trianoni „békeszerződés” következtében az ország területének a kétharmadát csatolták el, de az addigi 287 fürdőnek jóval több mint a kétharmada lett oda. Hiszen addig – évszázadok óta – a hazai gyógyítás szolgálatában álltak Erdély (Herkulesfürdő, Vízakna stb.), a Felvidék (Bártfa, Pöstyén, Trencsénteplic stb.), a Délvidék (Lipikfürdő), de még Burgenland (pl. Tarcsa) gyógyvizes helyei is. Sőt, aki anyagilag tehette, akár Karlsbadba, Marienbadba stb. is úgy mehetett, mint belföldre. Ezért volt hallatlanul nagy jelentősége a csonka ország számára az Alföld alatt nyugvó vizek feltárása, mely forradalmi folyamat a hajdúszoboszlói forró víz 1925-ös meglelésével vette kezdetét. A XIX. századot a kémia évszázadának is nevezték; ennek jegyében egész földrészünkön sorra analizálták a hévizeket, s a hatásokat igyekeztek visszavezetni a kémiai összetevőkre. Természetszerű, hogy a spontán feltörő vagy a fúrással nyert vizek kémiai összetételét azon földrétegek geológiai adottságai szabják meg, melyeken át a felszínre jutnak. A vizek a földfelszín alatt különböző kőzetekkel érintkeznek, és azokból alkotórészeket oldanak ki. Ezért aztán a kémiai összetételük igen eltérő. Nem lebecsülve az egyes vizek ilyetén specifikusságát, a fő jó hatásuk a fizikai tényezőkből fakad.
A különböző fürdők Magyarországon is kissé másképpen hatnak és más mellékhatásokat okozhatnak az egyes embereknek, ami viszont a kémiai összetételre vezethető vissza.
NEM MINDEN GYÓGYVÍZ
A termálkutak száma ma Magyarországon jóval több mint ezer, míg a gyógyfürdőké nem éri el a százat. Ez az adat önmagában is azt bizonyítja, hogy a rendkívül előnyös tulajdonságú meleg vizek még nem biztos, hogy gyógyhatásúak. Utóbbit országunkban minősítési eljárás révén határozzák meg, hiszen például ettől függhet a biztosítói támogatás. S ott van még az ásványvíz fogalma, amely teljesen függetlenül a víz hőfokától azt jelenti, hogy a természetben előforduló víz 1 literjében 1000 mg-nál több oldott ásványi anyag van – vagy bizonyos biológiailag aktív anyagok egy meghatározott küszöbértéket meghaladó mennyiségben vannak jelen benne. A lakosság körében az ásványvíz leginkább mint divatos folyadékfogyasztási cikk ismert. Az ivókúráknak az orvostudományban korábban igen nagy szerepük volt, de manapság a szintetizált gyógyszerek szinte fölöslegessé tették őket – bár a betegek jól fölfogott érdekükben és kedvező tapasztalataik alapján ragaszkodnak e folyadékokhoz (pl. Hunyadi János keserűvíz, igmándi). Hazánk bőséges termálkincsének a kihasználása már évtizedek óta a gyógyturizmus és a wellness keretében csúcsosodik ki. A korábban unalmas gyógyhelyek java része igyekszik élményfürdőkké átalakulni. Az ezúton elért helyi és össznemzeti forintbevételek növekedése örvendetes. Azt azonban tudni kell, hogy főleg az attraktív, hosszú hétvégés wellnesspartiknak orvosi értelemben nincs gyógyhatásuk. A kikapcsolódást, a relaxációt segíti a lubickolás, de a kóros folyamatok befolyásolására vagy erőteljes rekreációra ezek a szórakozást nyújtó napok elégtelenek. Manapság a lakosság körében „a wellness az Isten”. Nem illik nem járni wellnessre, hiszen jobbára azt alkalomadtán majd mindenki megengedheti magának. Az orvosszakma már régen, de eléggé eredménytelenül küzd azért, hogy a termál- és gyógyvizeink ilyen jellegű felhasználásában nagyobb hangsúlyt kapjon a medicinális szempont.
Borítófotó: Csodahatású víz. A Gellért fürdő gyógyvize már a XV. században is ismert volt
