– Meg lehet határozni, mi a csend? A zúgó várost most is halljuk, mégis csend volt az imént, mielőtt elkezdődött a beszélgetés. Sokan félnek a csendtől. Miért?
Csejtei Dezső: Érdemes John Cage 4’33” című színpadi előadására gondolni, amikor is a főszereplő egy szokványos zongoristától eltérő gesztusokkal, mozgásokkal „előad” egy darabot, amely „hallhatóan” szünetekből áll. Azaz az előadásban végig csend van, majd a 4 perc 33 másodpercet követően a közönség éljenző tapsviharban tör ki. Ez is jelzi, hogy a mai embernek van igénye a csendre, ám ma ritkán találkozik vele. Ami kevésbé ismert, ahhoz erősebben kötődhet félelem is.
Dúll Andrea: Maga a csend is kommunikáció. Gyakran úgy értelmezzük, hogy valaminek a hiánya. Különösen így van ez a nagyvárosi ember számára: úgy véli, a csend során nem történik semmi. Pedig az egy önálló entitás, ritmust ad az életnek, ellenpontozza a történéseket. Egyfajta várakozás, önálló revelatív élmény.
– Ezért vagyunk zavartak az átélésekor?
Cs. D.: A csend sajátos, kétarcú entitás. Az egyik oldalon van a negatív, baljós, halálos, néma csend, míg a másikon a teljesség élményéhez vezető némaság, amely nagyon is pozitív. Az ember tesz-vesz, ügyködik, ügyletel a világban, a csend ennek a felfüggesztése. Olyasmi, ami idegen a létezési módunktól, hiszen arra vagyunk rendelve, hogy tevékenykedjünk. Emiatt sajátos szerkezete van: a tevékenység, amelyet végzünk, általában lineáris, irányul valamire; a zaj, amit eközben csapunk, jön valahonnan, forrása van, a csend ezzel szemben cirkuláris. Körülfog bennünket, nem lehet meglékelni, mert akkor odavész. Ebben látom az értékét: kiemel bennünket a tevés-vevés világából.
D. A.: Ugyanez pszichológiailag is értelmezhető: a világ hangjait kategorizáljuk, annak attribútumai fontos értelmezési keretet adnak. Ahogy a tevés-vevés során hirtelen csend áll be, tudatállapot-váltást idéz elő, exploratív üzemmódba váltunk, körülnézünk és információforrásokat keresünk. A túlélés szempontjából fontos szerepe van a nesztelenségnek, arra ösztönöz, hogy információt keressünk. Nem lehet például teljes irodai csendet létrehozni, a munkavégzéshez valójában a csend és a zajok optimális szintjére van szükség.
– Ha már ilyen sokféle értelmezés került szóba, lehet kategorizálni a csendet?
Cs. D.: Ha felfüggesztem a tevékenységem és zajtalan vagyok, az kívülről látszik csendnek. Mégsem az, mert közben a gondolataim már cikáznak a következő feladataimon. Mélyebb értelemben vett csend akkor van, ha az akarat háttérbe szorul, a szellem és a tudat megnyugszik. A csend kategorizációja nehéz kérdés, egy Colum Kenny nevű filozófus művében húszféléről írt. Én durván pozitív és negatív pólusokat különböztetnék meg. Előbbiben kell lennie annak a némaságnak, amelyben helye van az önmagunk felé fordulásnak. A csenden az önmagunkkal való foglalkozást is értjük. Azért van, hogy az ember a saját énjére figyeljen. Lényegében erre kellene mindennap egy-másfél órát szánnunk, ebbe vallásos emberek esetében persze az imádság is beleértendő. Naponta kellene időt szakítani arra, hogy legyen olyan életidő, amikor nincs más dolgunk, csupán annyi, hogy létezünk. A lélek karbantartására, építésére szolgáló idő lenne ez. Ma létezik a body building, de a soul building nem, fel sem foghatom, miért.
– A belső csend más, mint a külső.
D. A.: Mindenképpen beszélhetünk valamiféle bipoláris felosztásról (persze számos átmenettel), például a külső és a belső csendet önmagában biztosan meg lehet különböztetni. Ugyanakkor nagyon fontos hangsúlyozni, hogy fizikai értelemben az idegrendszerünk sosincs csendben: még kóma esetén is mérhető az agyi funkció, és ezt pici mikroelektródákkal hangkóddá alakítva halk kopogást lehet hallani. Ha nincs valamiféle idegrendszeri aktivitás, akkor megállt az élet. A tökéletes belső csend a halál. Teljes némaság ugyanakkor sehol sem létezik, bizonyos zajok mindig vannak. Ebben a relációban érdemes megemlíteni, hogy ma olyan applikációk léteznek, amelyek például egy erdő vagy a tábortűz ropogásának a „csendjét” hozzák el nekünk, azaz olyan hangburkokat, hangkontextusokat teremtenek, amelyek számunkra megteremtik a belső megnyugvás, az elmélyülés lehetőségét. Ezen túlmenően ezerféle csend van: milyen érzelemmel társul, ki bocsátja ki, milyen feltételek vesznek körül – mind befolyásolja, hogy milyen típusról van szó. Például azzal, hogy a pszichoterápiában miként használják a csendet, egy kicsit foglalkozott Ferenczi Sándor pszichoanalitikus. A csend nem pusztán tagolás, hanem teremtő hallgatás, amelyben új kapcsolati dimenzió születik meg.
Cs. D.: Kiegészíteném azzal, hogy létezik a feszült, jelentőségteljes, várakozásokkal teli csend, például a sportban. Wimbledonban külön kérik a némaságot a szerva előtt, vagy a százméteres síkfutásnál mély csend övezi a start előtti néhány másodpercet. Ekkor a zajtalanság felerősít valamit, súlyt ad az eseményeknek.
– A belső csend szükséges az elmélyüléshez. Mit jelent ez tulajdonképpen?
Cs. D.: A spanyol filozófus José Ortega y Gasset fejtegeti, hogy a misztikusok nagyon gyakran gyönyörű szavakkal írják le a misztikus egységhez vezető utat, és amikor elérnek a tulajdonképpeni célhoz, az Istennel való átlényegüléshez, elnémulnak. Még a nyelvművészeknek is elakad a szavuk, képtelenek szóval kifejezni a csend értékét. A beteljesülés zajtalansága artikulálhatatlan és végtelenül értékes. Az egyházakban imádkozni is csak elmélyült csendben lehet.
– A szakrális csendről beszélünk. Hogyan lehet ezt megélni?
D. A.: Kifejezetten környezetpszichológiai értelemben sokat foglalkozunk a szakrális élményekkel és a csenddel. A szakralitás szent helyekhez kötődik, amelyek gyakran vannak a természetben, általában természeti helyeken élünk át ilyen élményeket. Én például a Grand Canyon peremén ülve, a lábamat lelógatva azelőtt és azóta sosem „hallott” fantasztikus csendben és istenélményben részesültem. Ez a szakrális hatás: átfutott rajtam minden, az egész világtörténelem, és azt éreztem, már nagyon-nagyon régóta ülök ott, miközben összesen három perc telt el. Elképesztően átmossa az ember lelkét, hihetetlenül mély dolgok születnek, amelyeket részben a táj és a fura csend hoz létre.
Cs. D.: Hasonlót éltem át én is Észak-Spanyolországban, az Atlanti-óceán és egy folyó találkozásánál, ahol a csendnek vastagsága volt. Egészen leírhatatlan, lenyűgöző élményben részesültem. Hallgattam a csendet, annak sűrűségét, ahogy összefonódik a mindenséggel.
D. A.: Szinte teste van a csendnek ilyenkor. Tényleg leírhatatlan élmény, nem lehet verbalizálni.
Cs. D.: Ezzel függ össze Wittgenstein Tractatusának zárómondata, amelyet gyakran szoktak idézni: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
– Karácsony közeledtével meg tudjuk élni az ünnepet a csend segítségével?
Cs. D.: Ahogy a modern ember nem tudja megbecsülni a csendet, és sokszor alkalma sincs arra, hogy felfedezze magának, hasonló módon vagyunk az ünnepekkel is. Eltorzultak, nem bánunk úgy velük, ahogy korábban. Azelőtt az emberi élet sokkal jobban szerveződött az ünnepek, az évszakok és a napszakok köré. Az egyházi év, a kalendárium liturgikus felépítése fogta át az esztendőt, ritmust adott az emberi életnek, hozzárendelődtek a cselekvések, és merem állítani, hogy a régebbi korok emberei valószínűleg jobban át tudták élni az ünnepet, mint a maiak. Mi mindent nivellálunk: mindent megpróbálunk kiegyenesíteni és racionalizálni, s ebbe belehullanak az ünnepeink is. Gyakorlatilag belesüppednek a konzumvilágba. Ma már szinte napszakok sincsenek; azelőtt az ember a „tyúkokkal feküdt és azokkal kelt”. Ma a technikának köszönhetően bármikor világos és meleg van. Ez a ritmikának is véget vet, az ünnepi csend megélését nehezíti.
D. A.: Sok adat támasztja alá, hogy nagyon nehéz lelassulnia a modern embernek. A pszichológia ezt inkább tendenciaként vizsgálja: a korábbi polarizált és ezzel együtt egyszerűbb, a természethez jobban alkalmazkodó élettel szemben most minden összemosódni látszik. Persze ez felfogható degradációnak, azonban nagy kérdés, hogy ökológiailag mindenképpen probléma-e. Az egész rendszerünk, amelyben élünk, az jelzi, hogy egy új összhangra törekszünk a világgal.
– Mennyire van szüksége az embernek evolúciós megközelítésben a csendre?
D. A.: Tudományos kísérletek bizonyítják: az agyunk olyan, hogy ha emberi hangot hall, nem képes nem odafigyelni. Nem tudja megunni; olyan szinten van szükségünk az emberi kapcsolatokra, hogy hiába a virtuális tér és a közösségi háló, a valós viszonyokat nem tudja tönkretenni. Ma már ilyen teóriákról egyre kevesebbet hallunk. Nem tudjuk kiiktatni a másik embert vagy az irodában a zajt. A modern élet sokkal bonyolultabb, nagyon nehéz felfogni, hogy karácsony van, nem könnyű lelassulni. De vajon az ünnepnek tényleg csendesnek és áhítattal teltnek kell lennie? Bizonyos értelemben igen, és akkor vigyünk bele szakralitást. Van, ahol az a karácsony, hogy végre együtt hangoskodik a család, nagy zajjal. Nem biztos, hogy az ünnepi és a profán szembeállítása mentén kell ítélkeznünk.
Cs. D.: Vissza kell-e találni az ünnepélyes csendhez? Saját családi tapasztalatból kiindulva mondhatom, nincs csend. Maga a karácsonyi ünnep is „megfosztódott” eredeti értelmétől. Olyan esemény történt kétezer-egynéhány évvel ezelőtt, amely még ma is jelenvaló, a következményei nem múltak el, és ehhez kellene valamiféleképpen visszatalálni. Amit lát az ember Európa-szerte, hogyan veszik le a kereszteket a templomok csúcsáról és miképp megy a szekularizáció irányába a világ, elég aggasztó – számomra mindenképp, mert ily módon még inkább eltűnik az ünnep szakrális jellege. Nem magában van az ünnepi csend, annak megvan a szakrális háttere is.
– Mit jelent ma a karácsony?
D. A.: Óriási teher is lehet: gondoljunk bele, hogy egy hajléktalannak vagy olyasvalakinek, aki most vagy valamelyik decemberben veszített el egy közeli hozzátartozót, milyen a karácsonya. Egy olyan családban milyen az ünnep, ahol épp válni készülnek. Bizonyos értelemben sokféle funkciója lehet ennek az eseménynek, és mivel bonyolultabb az élet, ezért több dolog tudja beárnyékolni. Nincsenek éles határok, és ezért könnyen átmosódik egyik történés a másikba. Kihívás, hogy megóvjuk vagy megteremtsük az ünnepek hangulatát, s hogy ez éppen mitől jó, évről évre változhat.
Cs. D.: Az ünnepeket meg kellene tudnunk becsülni, ez lelki értelemben véve felkészülést igényel. Tanulni kellene valamilyen formában ennek a metódusát. Egy hívő ember számára könnyebb, de valamiféle erőfeszítésre azért szükség lenne ahhoz, hogy megadhassuk a módját.
Dúll Andrea környezetpszichológus – NÉVJEGY
A hazai környezetpszichológia és környezeti kommunikáció tudományterületének a meghonosítója
Egyetemi tanár, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Gazdaság- és Környezetpszichológia Tanszékének a vezetője, valamint a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének egyetemi tanára
1987-ben végzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem pszichológia szakán
Több egyetem doktori iskolájában témavezető, kétszer nyert el Bolyai János Kutatói Ösztöndíjat
A L’Harmattan Kiadó KívülBelül könyvsorozatának a szerkesztője, számos könyve és tanulmánya jelen meg magyar és angol nyelven
Csejtei Dezső filozófiatörténész, műfordító, hispanista – NÉVJEGY
Alapdiplomáját 1969–74 között, a József Attila Tudományegyetem BTK történelem–angol szakán szerezte, másoddiplomáját 1977-ben, az ELTE BTK filozófia szakán
Az SZTE BTK Társadalomelméleti Intézetének a vezetője 2009 óta
A magyar mellett spanyol, német és angol nyelven publikál, művei eddig kilenc országban jelentek meg
Több ízben hosszabb kutatói ösztöndíjban részesült Spanyolországban (Salamanca – 1992; Granada – 1997, 2000)
Borítófotó: Kőhalmi Péter
