Hirdetés átugrása →
Bezár ×

Teások, előre!

HírekVégh Alpár Sándor

Nem könnyű írni a teáról. Lényegét beborítja a kávégőz illata és a tudatlanság kevésbé jó szaga. A WestEnd elektromos osztályán rögzített az emlékezetem egy sajátos képet. Felül a csupa nikkel és merő modern kávéfőzők, lenn, padlószinten egy derék angol négykézláb matat az oda száműzött teák közt. Igen, ilyen a két élvezeti világ helyzete: a kávésok egyenes derékkal, magabiztos tartással pásztázzák a választékot, a megtűrt teások meggörnyedve, négykézláb próbálkoznak.

Igazságtalan helyzet, de ezen csak mi: teások változtathatunk. Csakhogy jelenleg mintha illegalitásban volnánk. De tán abban sem. Működött a Nemzeti Múzeumhoz közel egy remek teázó. Azért hagyott mély nyomokat bennem, mert a tulajdonos, egy fiatalasszony volt az első, aki megmutatta, hogyan teáznak a kínaiak. Megvolt hozzá minden kelléke, legfőképpen a kedve. A módszer kicsit locspocsos volt, de a végeredmény varázsos.

Bevallom, a teázás keleti filmekben látott szertartásait túlzónak érzem. A táncos Béjart is ennek lett „áldozata.” Leírja, milyen izgalommal várta a találkozást Desinaru mesterrel, a zen-buddhista szerzetessel, akit kolostora küldött Európába példát adni. És innen jobb, ha Béjart idézem:

"Egy alkalommal a mester meghívott egy teaszertartásra. Valami felettébb ünnepi demonstrációt vártam. Ez idő tájt be is szereztem mindent egy régiségkereskedőnél, ami csak kell egy teaceremónián. A teaceremónia elméletében verhetetlen voltam. Desinaru ezt minden bizonnyal előre látta. A teavizet egy közönséges pléhkannában forralta fel, a kanna még nyomorúságosabb volt, mint az enyém. Meg se mukkantam. Aztán nagy-nagy körültekintéssel kihúzott egy selyemzacskóból egy porcellán csészécskét. XVI. századi, japán – jelentette be mosolyogva. Egész neofita buzgalmammal készültem rá, hogy a kis csészéből igyam, mikor a mester átment a szomszéd szobába, és kihozott egy egyszerű, tucatjával készülő limoges-i csészét, feloldott benne egy kis zöld teaport. Ez volt a teaceremónia. Semmi körülményeskedés, semmi Made in Kioto faszénen forralt víz, vagy Fudzsi-jama-forrásból valóvíz." Béjart mégis többet tanult belőle, mint becses zen-könyveiből.

Más eset Graham Green. Hogyne lenne más, ha angol. Utazás nagynénémmel című regényében remekül leírja, hogyan keltek át repülőn a csatorna felett. Amikor nagynénjével megérkeznek Londonból Párizsba, sétálni indul, és mit lát? Amit alig hisz el, s még leírni is szörnyű: „Nyugtalanul kisétáltam, és átvágtam a kicsiny kerten, ahol egy amerikai házaspár teázott (a St. Jamesből vagy az Albanyból.) Egyikük egy kicsiny zacskót emelt ki zsinegénél fogva a teából, akár egy megfulladt állatot. Ebből a leverő látványból éreztem meg, milyen messze kerültem Angliától.”

Megtudtam, hogy a filteres teának német a „feltalálója.” Valaki a temetésén megjegyezte, bárcsak vele temették volna a filteres teát is. Nem mintha a többség – és főként a kávésok – értenék, mit takart ez a kívánság. Nem azt, hogy a németek igyák csak a sörüket. Másról van szó. Nevezetesen arról, hogy igényes vendéglátók nem sértik meg az érkező barátaikat ilyen hitványsággal. De úgyis fogalmazhatok: a filteres tea és a teakultúra egymást kizáró fogalmak.       

Ez a dolog egyik része. A másik a tempó. A tea lassúságot igényel. Ivásakor elmereng az ember. Időhatárokat lép át, és emlékeiben földereng, hogy szemben vele, az üzbég öreggel már találkozott egyszer. Jó hatezer évvel azelőtt. Gaál István története ez.

Gyűjtöm őket, hogy legközelebbre is jusson.

Borítófotó: PuzzlePix / Graphicp0et, Dreamstime