Hirdetés átugrása →
Bezár ×

Száz éve szálltunk alá a pokolba

HírekUdvardy Zoltán

„A Batthyány-palotában való működésünk eleinte abban nyilvánult meg, hogy a kerületi munkástanácsok írásban megkerestek bennünket, hogy X vagy Y nem respektálja rendeletüket. Ezeket azután én behozattam (…) akiket a forradalmi törvényszék elé vitettem, ezeket azután embereim, nem tagadom, önkényesen, oroszországi erény szerint, megverték! (…) Egy alkalommal fent jártam Szidlernél a főkapitányságon, úgy emlékszem, revolverfaszolás (katonai, régies – kincstári anyagot vételez, átvesz – a szerk.) ügyében, akkor azt mondta, hogy annyi burzsujt lehet a Dunába dobni, amennyi jól esik. Ő mindent elsimít”.

Cserny József, aki az ezerszáz éves nemzeti történelmünk egyik mélypontján, a száz éve, 1919. március 21-én dühöngeni kezdő, 133 napon át tartó vörös terror idején, a róla elnevezett terrorcsoport (Cserny-csoport) parancsnokaként vált ismertté, így írt a börtönben, ahol már „budapesti születésű, református vallású, 27 éves bőrmunkásként” határozza meg identitását. Hónapokkal előtte öt elemivel volt élet és halál ura. A főváros vagyonosabb, vagy annak mondott, illetve bármely társadalmi helyzetben levő, feljelentett lakosait szinte találomra leöldöső, emberek tömegeit bebörtönző, megkínzó csapatát a berendezkedő hatalom feloszlatta ugyan, de a kommunista diktatúrákra jellemző fejetlenségben kisvártatva újra szerveződhettek. Többek között ők őrizték a Hungária Szállóban berendezkedett Szovjetházat is. Ezek a hóhérok gyilkolták meg például idősebb Hollán Sándor államtitkárt és fiát, ifjabb Hollán Sándor MÁV-igazgatót a Lánchídon – hátulról lelőtték, majd a Dunába hajították őket.

Száz éve, 1919 március 21-én egy Kun Béla nevű senki – aki a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár titkáraként lebukott mint sikkasztó, majd a háború alatt hadifogolyként, Oroszországban belekeveredett Leninék törvénytelen hatalomátvételébe – az orosz puccsot lemásolva magához ragadta a hatalmat, és törvénytelenül megszervezett fegyveres hordákkal ellenőrzése alá vonta a felbomlóban levő magyar állam egy kisebb szegmensét. A kártékony és rosszindulatú, egész életében a szélsőbalnak bokázó, erélytelen Károlyi Mihály, akinek kormánya vonatokat biztosított és felajánlotta a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermét az Erdély elszakítását kikiáltó román gyűlés számára, egyetlen szóval sem tiltakozott. A lecsúszott arisztokrata ütődött derűvel szemlélte, ahogy egy olyan véreskezű hóhérlegény vette át az ország irányítását, akinek köreit még az oroszországi hatalomátvételt követő, legelső tömegmészárlásokat és rabtáborokat megszervező Lenin is túl radikálisnak ítélt. A Zinovjev köré csoportosuló Kun-féle terrorlegényeket, akik a „forradalmi offenzíva mindenáron” elvét vallották, Lenin kunereknek nevezte.

A tanácsköztársaság – helyesírásunk alapelvei nem indokolják sem ezen államforma, sem e dicstelen időszak nagy betűs írásmódját, azt pedig végképp nem, hogy hozzábiggyesszék a nagy betűs „Magyar” vagy „magyarországi” jelzőt e magyarellenes rezsimhez, ám az MTA e hibát, nyilván nem politikai elfogultság okán, a mai napig nem orvosolta – a pokolra szállás 133 napja volt Mária darabokra tépett országa számára. Az idegen hatalmak vérszomjas martalócai által megszállt királyság szerencsétlen lakosai közül azok, akik a még el nem foglalt területeken egy ideje egy értelmezhetetlen államformában, az úgynevezett népköztársaságban éltek, egy nap arra ébredtek, hogy megkezdődött proletárdiktatúra. Hogy a másodvonalbeli újságíró Kun Béla, a marxista irodalomesztéta Pogány József, vagy a Munkásbiztosító Pénztár elnöke, Garabai Sándor volt-e „proletár”, s még sorolhatnánk a hasonló ívású népbiztosokat, az egy olyan kérdés volt, melyet az országban 133 napon át senki nem mert föltenni. Enélkül is, pusztán azért, mert valaki bármiféle, hangyányi kis funkciót töltött be a nemrég még Európa második legnagyobb államának számító Monarchiában, vagy egyszerűen földbirtokos volt, mint ősei ezer éven át, esetleg parasztember, aki tiltakozott a házkutatások, rekvirálások miatt, bárkit meggyilkolhattak Kun Béla pribékjei.

Felsorolhatatlan és összefoglalhatatlan e 133 napos pokoljárás története. Nem is nagyon izzadt bele a történész szakma a mai napig sem, hogy ezt a hiátust egy komoly munkával betöltse – ehelyett olyan blőd irományokat olvashatunk, melyek szerint Szamuely Tibor „nem volt vérszomjas”, az értékelhetetlen fércművekben nem egyszer idézőjelbe teszik a vörös terrort. A Kassák Múzeumban, ahol tavaly a Tanácsköztársaság május 1-jén szobrainkat, emlékműveinket letakaró, tragikomikus és félelmetes történelemtagadásának emléke előtt tisztelegtek, Szamuelyt egy kulturális esemény védnökeként emlegették. Szamuely – túltéve Cserny halálosztagain – a Lenin-fiúkkal, páncélvonaton járta az országot. Kaposváron például azzal indítottak, hogy felkötötték a helyi vendéglőst, majd egy fasor alá civil lakosokat állítottak, és mindegyiket felakasztották egy-egy fára.

Ahol ellenállásba ütköztek, szabályos hadműveletet folytattak a civil lakosság ellen, mint például Dunapatajon, 1919 június 18-23-án. Itt nem átallottak nehézfegyvereket is bevetni, majd 63 embert felakasztottak. (Erről a máig agyonhallgatott gyalázatról Borsody István készített nemrég dokumentumfilmet.) Ezeket a lelketlen pribékeket, az úgynevezett vöröskatonákat – akiknek soraiban ott feszített a kivégzésekért szintén felelős Lukács György, a marxista nyugati kultúrsznobok bálványa is – aggastyánként még az 1970-es években is ünnepelték, ajnározták. Ugyanez a rendkívül harcias hatalom jóval kevésbé volt határozott, amikor az utóvédharcait folytató Székely Hadosztályt lehetett, kellett volna megsegíteni, sőt időnként össze is tűztek a számukra rendszeridegen fegyveres erővel.

Hazánkban a kádári kisember még ma is elérzékenyül, ha a naptár lapja a mai laphoz ér. Az agymosás több mint ötven éve alatt valamiféle idealizált képet alakítottak ki a Rákosi- és Kádár-korszak vérengzéseit megelőző és megelőlegző rezsimről, ahol „habos kávét” szürcsölhettek a „szegény proligyerekek”. A kiszuperált munkásőrök, kiöregedett KISZ-titkárok már napokkal ezelőtt megkezdték az Internacionálé éneklését az idén is zajló, a terrorista örökséget dicsőítő, visszás megemlékezéséken. Van is hol: az újpesti téli kikötőben például ma is ott áll a fegyverét rázó vörös katona viszolyogtató emlékműve.  

Borítókép: Kun Béla, a Kommunisták Magyarországi Pártja központi bizottságának elnöke beszél egy csepeli munkásgyűlésen. Az eredeti fotó 1919-ben, a reprodukció 1967-ben készült. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. (MTI Fotó: Reprodukció)