Hirdetés átugrása →
Bezár ×

Huhogás nélkül is kitart a magas bérdinamika

HírekSzajlai Csaba

Nem úgy tűnik, mintha a csőd felé mennénk: a versenyszférában a nemzetgazdasági átlagot meghaladó a bérek növekedése - hívta fel a figyelmet lapunknak adott interjújában Szalai Piroska bér- és munkaerőpiaci szakértő, a Budapesti Vállalkozásfejlesztési Közalapítvány (BVK) elnöke.

Immár átlagosan több mint 359 ezer forintot keresünk havonta, ami nettóban 239 ezret kóstál. Több mint 10 százalékkal vihetünk többet haza, mint egy éve. Ezek szerint kitart a magas bérdinamika? 

Olyannyira, hogy már nem is lepődünk meg, hogy ismét két számjegyű fizetésemelkedésről olvasunk. 2017 óta, azaz két és fél éve folyamatosan meghaladja a javulás a 10 százalékot. Idén ezt úgy értük el, hogy az éves minimálbér és garantált minimálbér emelés csupán 8 százalékos volt. 

Pedig a múlt év végén a munkáltatók képviselői csődhullámot vízionáltak! 

Ráadásul el tudták hitetni mind az állammal, mind a szakszervezetekkel, hogy nem bír el a gazdaság 8 százaléknál magasabb minimálbér növekedést. Nem úgy tűnik, mintha a csőd felé mennénk: a versenyszférában a nemzetgazdasági átlagot meghaladó a bérek növekedése. A feldolgozó iparban 12,6 százalék, az építőiparban 11,5 százalék sőt a magas munkaerő-igényű kereskedelemben illetve a vendéglátás és szálláshely szolgáltatás területén is átlagon felüli a javulás.

Elemzők már huhognak, hogy nem jó ez a bővülés. Mik az aggályaik?

A feministák baja az, hogy a nők átlagbérénél gyorsabban emelkedik a férfiaké, s így növekszik a nemek közti bérkülönbség. 

Hogyan történhet ez? 

Úgy, hogy jelenleg a versenyszféra bérnövekedése 11,4 százalék, a közszféráé pedig 7,6 százalék. A nők harmada a közszférában dolgozik (oktatás, egészségügy), s az ő bérnövekedésüket jelentősen meghaladja például az építőipar, ahol pedig jobbára férfiak dolgoznak. Remélem, azért a feministák sem akarják fékezni az építőipar bérnövekedését, hiszen ha azt akarjuk, hogy a mesteremberek itthon maradjanak, akkor épp ideje a béreiket legálisan is megemelni. Azért csökkentette az állam a bérekre rakódó terheket, hogy elinduljanak ezek a folyamatok, s állítsuk meg a szakképzett munkavállalók külföldre távozását és tegyük tisztábbá a munkaerő-piacunkat, minél kevesebben válasszák az adóelkerülést.

Egy másik csoport csalással vádolja a statisztikusokat, mert a NAV munkaerő-költségekről szóló statisztikái sokkal kisebb növekedést mutatnak a bruttó vagy a nettó bérek javulásánál. 

Fontos lenne emlékeznünk, hogy időközben 28 százalékról 17,5 százalékra csökkent a munkáltatók által a bérek után fizetendő szociális hozzájárulás, valamint az SZJA is 1 százalékkal kevesebb, s még a megnövekedett családi és egyéb adókedvezményeket nem is említettük. Tehát evidens, hogy a munkáltatónak nem nő olyan arányban a költsége, mint amennyivel emelkedik a dolgozó által hazavihető nettó bér.

Közben egy harmadik nagyhangú csoport azt hirdeti, hogy azért veszélyes az ilyen komoly béremelés, mert ha a Ratkó korszakban született nagy létszámú generáció megemelt magas béren megy nyugdíjba, akkor fenntarthatatlan lesz a nyugdíjrendszerünk. 

Nézze, 2019-ben az 1955-ben születettek érik el a nyugdíjas kort. Közülük a nők egy része már elment a „Nők 40” program keretében nyugdíjba, s ők az utolsó nagy létszámú évfolyam. Felhívom a figyelmüket, hogy idén az összes Ratkó-gyerek már mind nyugdíjas. Ennek ellenére nem nőtt a nyugdíjban vagy hasonló ellátásban részesülők száma az utóbbi években. 2010-ben még 3,7 millió foglalkoztatott tartott el 3 millió nyugdíjast és egyéb ellátásban részesülőt valamint 470 ezer munkanélkülit és a gyermekeket, addig ma már több, mint 4,5 millió foglalkoztatott tartja el a 2 millió 584 ezer ellátásban részesülőt és a 157 ezer munkanélkülit illetve az ifjúságot. 

Ezért volt létkérdés a foglalkoztatás bővítése az elmúlt évtizedben. Míg 2010-ben 3 ezer milliárd forintot fordítottunk az ellátásokra, addig 2018-ban már 3 ezer 750 milliárd forintot. Előbbi a GDP 11,2 százaléka volt, utóbbi a növekedés ellenére csupán 8,9 százalék, tehát sokkal kevésbé terheli meg a már jobban teljesítő gazdaságunkat.

Tehát nem kell összeroppannunk, sem megijednünk a nagylétszámú generációk nyugdíjba vonulásától? 

Komoly gazdasági növekedés, jelentősen nagyobb foglalkoztatás, csökkenő adó és járulékkulcsok, illetve erősen javuló adóbeszedési hatékonyság mellett hazánk eddig példaértékűen oldotta meg a demográfiai változásokból fakadó problémákat.  

Ehhez az aggodalmaskodók bizonyítani vélték az igazukat, mert a véleményét látszólagosan alátámasztó adatsort jelentetett meg a KSH legújabb fenntarthatóságról szóló kiadványa. Közölték, hogy az úgynevezett “teljes eltartottsági ráta” növekedni kezdett, a 2007-es minimális 45,2 százalékos szintről mostanra már 50 százalék körülire emelkedett, s 2062-re fogja elérni a maximumát, 79 százalékot. Ez a mutatónk most is az EU 7. legalacsonyabbja, kevesebb, mint a tagállamok átlaga, s az előrejelzésekből 2060-ra a tagállami átlag is 76,6 százalékra várható.

Ez teljesen ellentmond az előzőkben bemutatottaknak, vagy mégsem? 

A számok mögé kell néznünk ahhoz, hogy észre vegyük, a demográfusok nem a köznyelvi értelemben használják a „teljes eltartottsági ráta” kifejezést. Számukra ez a mutató azt jelenti, hogy mennyi a népességből a 15 évesnél fiatalabb és a 65 évesnél idősebbek aránya a foglalkoztatás szempontjából leginkább releváns korcsoporthoz, a 15-64 évesekhez viszonyítva. Tehát a mutató növekedése azt jelenti, hogy most a 15-64 éves korúak létszámának közel fele az, aki fiatalabb vagy idősebb náluk. 2062-re a 15-64 évesek száma jelentősen csökken, a 65 felettieké pedig nem csökken ilyen mértékben, ezért az arány meg fogja közelíteni a 80 százalékot. Mivel azonban a 15-64 évesek nem mind dolgoznak, ezért ha a valóban eltartottak arányára vagyunk kíváncsiak, akkor a fiatalok és a 65 felettiek számához hozzá kell számítani a 15-64 éves nem foglalkoztatottakat – munkanélkülieket és inaktívakat – is. 

Milyen tendencia figyelhető meg ezen a téren? 

Kiszámoltuk, hogy 2010-ben a teljes népesség 62,3 százalékát kellett valamilyen módon eltartani, 2019-ben már csupán 53,7 százalékát, s ha a KSH által megadott korcsoporti arányt átalakítjuk – feltételezve, hogy a foglalkoztatási értékeink a mai szinten maradnak – akkor is 60,8 százalékot kell majd eltartanunk. Ha pedig a foglalkoztatási rátánkat a mai cseh vagy német szintre, 75 százalékra emeljük, akkor ebben az időszakban is 58 százakékra emelkedik majd csupán az eltartottak valós aránya. 

Mindez úgy valósítható meg, ha a 15-64 éves korcsoportban tovább csökkentjük az inaktívak arányát mind a nők, mind az 55-64 illetve a 15-24 évesek között, és nem riadunk meg a további hatékonyság növelő intézkedésektől. A versenyszférában is vannak még tartalékok, amit csak nagy odafigyeléssel és az üzleti innovációban a mostaninál is több aktív vállalkozással tudunk aktivizálni. 

Borítókép: Bach Máté