Hirdetés átugrása →
Bezár ×

História vérben, Wassban

HírekUdvardy Zoltán

„Isten látja lelkemet: nem születtem katonának… Mert az egyenruha valami olyasmit akar rákényszeríteni az emberre, ami nincs. Az egyformaságot… gyorsan átváltoztam terepszínűvé, és olyan katona lettem, hogy nem győztek dicsérni. Pedig Isten látja lelkemet, nem születtem katonának” – e csöndes mosollyal jegyzett sorok a huszadik századi magyar irodalom egyik talpig katonájától, Zrínyi és Balassi kései utódjáról maradtak ránk. Mint egy filmszínész, úgy mosolyog ránk fess egyenruhájában gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, a közelmúlt magyar irodalmának több műfajban is bravúros, kiemelkedő alkotója. A száműzetésbe, emigrációba kényszerült magyar írók különös fátuma-e, vagy csak véletlen egybeesés – nem tudhatjuk; tény, hogy nem csak Márai Sándor, de nemzedéktársa, Wass Albert is öngyilkossággal vetett véget életének, szintén az Egyesült Államokban, éppen huszonegy esztendeje, 1998. február 17-én.

„Te katonád voltam, Isten” – e szavakkal halt meg Esztergom ostrománál Balassi Bálint; talán a reneszánsz költő szeszélyesen csapongó élete hasonlítható e sziporkázó tehetségű, koronázatlan magyar írófejedelem pályájához. Ő is unokahúgát vette el, mint a középkori vitéz; s az ő élete is regényes volt, teli váratlan fordulatokkal. Kétsoros, olvashatatlan versikéket publikáló nyavajások és kizárólag önmagukról ötszáz oldalas, olvashatatlan irományokat ontó, a kultúrsznobok által ájultan tisztelt pojácák izzadtan próbálják a piedesztálról leráncigálni délceg alakját. Csakhogy oda jó biztosan felhelyezte az a közeg, melyet a nácizó, félművelt filoszok olyannyira szeretnének inkább önmaguk és gyéren ismert művecskéik mögött tudni: az olvasók. És azok a magyar gyermekek, és kiskamaszok, akik – megérezve nyelvünk szép lejtését, sodró erejét – ma már akadálytalanul szavalhatják az iskolában: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad.” S hiába vartyognak bármit is azoknak a színházjáróknak, akik dugig telt termekben tekintik meg ma is A funtineli boszorkány című regény színpadi adaptációját.

"-  Összefogtak a becsületes szocialisták s kényszerítik a kormányt, hogy szabadságot adjon a népnek.  

– Lengyelországban? – kérdezte Mózsi álmélkodva.  

– Ma ott. De holnap talán itt is? Ki tudja? – lelkesedett a bajuszos – a szabadságot nem lehet feltartóztatni ám, ha egyszer elindul!

Mózsi megvakarta a fejét.  

– Attól függ, merrefele indul – mondotta lassan –, a mienk, lássa, rossz irányba indult, amikor maguk megmozgatták s azóta is egyre távolabbra megyen tőlünk.”

Az Elvásik a veres csillag című regényből mosolyog így ránk ez a nyugodt, összekacsintó stílusú szerző. Pedig élete nem igazán telt nyugalomban. Tíz esztendősen a magyarság elemi jogaiért utcára vonuló tömegben, Kolozsvárott, közéjük lőttek a román karhatalmisták; családtagjai közül többen megsebesültek, többeket megvertek. A kisfiú fejéről lelőtték a báránybőr sapkát. A Farkas utcai református gimnáziumtól a párizsi Sorbonne-ig olyan iskolákat járt meg, ahová kései „kritikusait” portásnak nem vennék fel. Erdőmérnöki, vadgazdálkodói diplomával tér haza Erdélybe, ahol kénytelen román mundérban teljesíteni sorkatonai szolgálatát. A háború alatt – micsoda filmtéma lehetne – elvetődik az ukrán frontra, ahol kimenti társait a mocsaras vidéken át; végigkíséri Dálnoki Veress Lajos hadosztályparancsnokot a német megszállásig, a barbár SS börtönéig, ahol sorra eltörik az író jobb kezének ujjcsontjait.

Nemcsak a bosszúért lihegő, szélsőséges román politikusok hazudják őt háborús bűnösnek – pedig ilyenek nem igazán dolgozhattak a Floridai Egyetem nyelvi laboratóriumában – de annak lihegik őt máig mindazok, akik hasonlóképpen viszonyulnak a magyar léthez, identitáshoz. Ceausescu rezsime több ügynököt küldött a nagy író meggyilkolására, végül mégis egy idős kori, szerencsétlenül végződött házasság utáni, meghasonlott állapotában, önmaga vetett véget életének. Nem dicsekedett vele, szinte tényszerűen írta, hogy ősei a honfoglalás óta e tájon éltek. Rendhagyó, a magyar történelmen átívelő családregénye, a Kard és kasza a háború utáni időszak erdélyi magyar sorskérdéseire és a két nép együttélésének lehetőségeire koncentrál. A Nagy Könyv szavazásán ez a könyv a 68. legnépszerűbb magyar regénynek bizonyult.

Fontos fogódzó e különös, nagy író ebben a korban, amikor el akarják feledtetni velünk, hogy mik vagyunk, mikor egybemosnának férfit és nőt, mikor csőcselék ordibál, ha emlékművet állítunk a német megszállásnak, és festékkel öntik le a barátságos mosollyal ma is felénk forduló alkotó szobrait.