Hirdetés átugrása →
Bezár ×

Az arany virágcserép és az Aranycsapat

HírekVégh Alpár Sándor

Remek küllemű könyv jelent meg az Aranycsapatról. S nemcsak megjelenése volt előkelő. a szorgalom is, amellyel készült. Az ember ámul, s okkal kérdi, mi fűthette ezt az erős érdeklődést a magyar futball iránt az angol szerzőben. Megtudhatjuk, hogy David Bailey itt él nálunk, beszél magyarul, feleséget is innen vett, és igen jól érzi magát. Minden rendben van hát, kivéve a sportújságírókat.

Gyanítom, az irigység titkos foga rágja őket. Főleg azokat, akik próbálták, de sehogy se tudtak kirukkolni a Baileyéhez hasonló portékával. Ez eszembe juttatja Antall Józsefet. Övé a mondat, melynek zsinórjára felfűzhető a kérdés. „Miért nem tetszettek jobb könyvet írni?” Volt rá idő. Kéznél voltak a „titkos” források. Ráadásul épp azok háborognak, akiket korábbi könyveikben és kiadványaikban a helyes képaláírások is erős próbára tettek.

A szociológus-futballtörténész, Szegedi Péter, a II. világháború előtti időt énekelte meg Az első aranykor címmel. Miért nem írta meg a második aranykort is? Nem elegáns, ha valaki nagyítóval olvassa a pályatárs ugyanarról a korról szóló írását, fölnagyítva annak minden piszlicsáré hibáját. Kár, hogy nem tud örülni. Itt van egy angol ember, szeret minket, beleölt tíz évet abba, hogy megfejtse egy csodálatos csapat titkát, erre seregestül jönnek a fanyalgók. Tessék tovább fanyalogni, és pedig megállapítom, hogy a Puskásékról szóló könyv a legalaposabb munka, ami a témába a piacon megjelent.

Ismerem ezt a mentalitást. Egy ideig én is koptattam a Nemzeti Sport küszöbét. A „sakkot vittem”. Nem volt könnyű. Kádár értett hozzá. Inasként a Dob utcai Kohn-kocsmában Lilienthal Andorral játszott, aki menekültként – nyomában a fölszarvazott férjekkel csak Moszkvában tudott elbújni –1940-ben megnyerte a Szovjetunió bajnokságát. Ráadásul a sakkszövetség elnöke egy másik illegális kommunista, Szerényi Sándor volt – lesték, mit írtam. Nem rezeltem be. Egyszer felhívott Szerényi azzal, hogy nem lesz jó vége, ha ilyen stílusban írok a lapba. „Most maga fenyeget engem?”, kérdeztem vissza. Soha többé nem hívott.

Más eset volt a stáb. Korábban egy napilap riportere voltam, és ezért-e vagy másért, az első perctől szűkre húzott szemmel figyeltek. Ami nem zavart volna, de Lakat T. Károly plénum előtt meg is kérdezett: mit keresek én ott? Tudtam, mi zavarja őket. Hogy én élveztem a sakkban rejlő lehetőséget, amit ők unalmasnak találtak.  

Csillag Péternek és Szegedinek is ez lehet a baja Baileyvel. A szabadságfok. Mi az, hogy idejön egy angol, és jobb könyvet ír a magyar pályatársaknál – de hát ki kényszerítette őket, hogy rosszabbat írjanak.? Csillag jó tollú publicista, de a kákán is is csomót keres. Olyan hibákat pécéz ki, amelyeknél Shakespeare nagyobbakat vétett. Tenger mellé helyezte Csehországot, arról nem beszélve, hogy kegyetlen figurává tette III. Richárdot, aki pedig jó királya volt Angliának – ezek nagyobb hibák, mint azok, amikbe Szegedi belekötött.  

Bailey azt írja, hogy az 1897-es BTC-Cricketters találkozón a BTC-ben két angol játszott, az egyik Harry Perry. Szegedi azt mondja: állj!, és közli velünk, hogy a MAC trénere, Harry Perry sosem játszott a BTC-ben.

A gyehenna tüze perzselje, aki efféle hibát vét egy könyvben, amely – tessék a címre tekinteni – az Aranycsapatról szól. Egy valamit meg se mertem említeni. Az olvasmányosságot. Ennek különbözőségéről nagyon csúnyákat tudnék mondani – Dailey javára…

Jó érzés, amikor egy íróról feltételezhetem, hogy gondolkodó is egyben. Mint a német Ernst Jünger. Talán emlékeznek: a múlt héten „figurájáról” szóltam, és arról, milyen módszerrel élt 102 évet. Ma rábukkantam egy fontos megállapítására. Így hangzik:

„A mindennapos tapasztalat arra tanít, hogy a fejlődés minden újabb lépésével növekszik az örömtelenség. Ez olyan, mintha az ember sós vizet inna: egyre erősödik a szomjúsága.”

Erről Jünger jó ötven éve beszélt. Amikor még nem volt okostelefon, nem voltak drónok. Ma vannak. Boldogabb lett általuk az ember? Nem. Erről van szó.

Bárhol kerül szóba Königsberg (amely orosz hadizsákmány lett Kalinyingrád néven 1945 után) legnagyobb szülötteként újra meg újra Kantot emlegetik. E.T.A. Hoffmannról egy szó se. Pedig ő zseni volt, Kant meg csak egy porosz gondolkodó. Kár, hogy Hoffmann oly rövid életet élt! Ráadásul csúnya volt, mint a csodanovellákat író lengyel Bruno Schulz. Vagy a berlini költő, aki szigorúan véve éhen halt az Elbán innen megtelepült Német Demokratikus Köztársaságban. A pártlap, a Neues Deutschland vezércikkei szerint náluk mindenki részesült a sok igazból és a sok jóból. A költő, Uwe Gressmann kivétel lett volna? Goromba kivétel.

A végére nagyon illik Nietzsche. Szerinte „száz nem modernül nevelt, vagyis érett és heroikus életre szoktatott emberrel az egész lármázó jelenkort örökre el lehet hallgattatni.” El kéne.