Hirdetés átugrása →
Bezár ×

A megmaradás és a pézsmatök-leves receptje

HírekVégh Alpár Sándor

Könyvtáramnál hagytam abba a múlt héten, amit egyik jó emberem helytelenített. „A könyvtár intim hely. Ha kibeszéled, mit tartasz fontosnak, az olyan, mintha pucéran mutogatnád magad.” Így ő. Én meg úgy, hogy könyvtáramra igenis büszke vagyok. Főleg annak ismeretében, hogy a sok költözködés megritkította az állományt. De semmi baj, ezek a maradék legjobbjai, sokat látott csapat, amelyre úgy nézek, mint Mátyás nézhetett a corvináira.

Szóltam még a múlt héten egy Japánról írott, furcsa szándékú könyvről. Szerzőjétől, Ruth Benedicttől az amerikai kormány rendelte meg 1944-ben. Nem a japánok hadviselési módjára voltak kíváncsiak – kultúrájáról akartak minél többet tudni, mert anélkül szerintük nehezebb legyőzni őket Pearl Harbour után –, és igazuk lett.

Bevezetőnek szántam mindezt, felütésnek, ahogy a zenészek mondják. Oka annyi, hogy kiraktam pár könyvet az asztalra, s ezek csudamód formázzák egymást, pedig három ellenérdekelt kiadó gondozta őket. Azt zümmögi a fülünkbe mind, hogy másként kéne élni.

A három könyv vonzó kivitelben sugallja, hogy ennek módját a svédek, a dánok és a finnek értik igazán, mi, magyarok sajnos nem. De semmi baj, ők segítsenek, ötleteket adnak: mint kell kirándulni, hogy kell kávézni, mit tegyünk, ha azt akarjuk, hogy érezzük az otthon melegét, úgy, ahogy a hűvös északiak fiai és lányai érzik. Ők rájöttek, s bemutatják, mi a dán hygge, a svéd lagon és a finn sisu lényege, és itt az idő, hogy megtanuljuk mi is, stílus dolgában csetlő-botló magyarok.

A behozatallal semmi bajom, a múltból is van rá példa jócskán. Anjou királyaink szelídgesztenyéket hoztak be és honosítottak meg délről, Széchenyi a lóversenyt nyugatról hozta be, ideje, hogy belekóstoljunk a svéd kanapé-lakomába vagy az északon kedvelt dán pézsmatök levesbe.

Tanulékony nép vagyunk, és a könyvek hatására bizonnyal sok olvasó kezdett el jegyzeteket készíteni, hogyan kell a vízparton sétálni, mi módon lehet lagom stílusban öltözni, ám beütött a krach. Már kezdtünk bizakodni, hogy ez menni fog nekünk is, mikor a Scolar kiadó, mint egy kamikáze, „rárepült”, és szétrobbantotta a skandinávok hosszú évtizedeken át érlelt és meghonosított életstílusát. Mert megjelentette Hogyan éljünk japánul címmel a távol-keletiek példatárát.

Mi a három korábbi könyvecskét kedvcsinálónak tartottuk: ha találtunk valamelyikben kedvünkre valót, kipróbáltuk, ha nem, akkor nem, ám a japán portékának már a címe és – a bújtatott felszólító mód – jelezte, hogy ők erőteljesebben teszik közzé példáikat, mint a pasztellszín skandinávok, és azt sugallták, söpörjük félre az eddigi ajánlatokat. Ami azért sem nehéz, mert az északiak könyvei fele méretűek, mint a japán példát hirdető portéka.

Aki az eddigiekből olyasmit olvas ki, hogy pártjára álltam az markánsabb életmódot folytató japánoknak, téved. Másról van szó. A magunk életmódját védem. Sokakkal ellentétben én ugyanis büszke vagyok arra, hogy Kelet és Nyugat határán élő népem már megjelenésével képes volt óriási változást előidézni Európában. Olyat, amit okkal nyilvánítottak világtörténelminek. Cseppet sem véletlen, amit a nagy cseh történész, Frantisek Palacky, akit arrafelé a nemzet atyjaként emlegetnek, papírra vetett írta népe történelméről szóló öt kötetes munkájában. (Jó, ha tudjuk, hogy mielőtt nekilátott, tíz nyelvet sajátított el, köztük a magyart.) Ez olvasható az öt kötet egyikében:   

„A magyarok letelepedése mai hazájukba a legnagyobb szerencsétlenség, mely a szláv világot egy egész évezreden érte, mert a magyarok az éppen alakulóban lévő óriási szláv birodalom szívébe ékelték be magukat, s a szlávok reményét örök időkre megsemmisítették.”

Büszkeséget kéne éreznünk, amiért Palacki beismerte ezt, és várná az ember, hogy történelem óráinkon is szó essék erről, de nem. Bár én idéztem a cseh történészt 2017-ben megjelent, Volt egyszer egy lovasnemzet című könyvemben, a hályogtól szenvedő jobboldali kritika nem méltatta figyelemre. Ami nem csoda, hisz azzal se igen törődtek, amivel Hamvas életében oly sokat foglalkozott: hogyan volt képes mindmáig megmaradni a magyarság – transzcendens erők segítettek túlélni a tatárt, a törököt és titkos ellenségeinket? S bár tudom, sokan fognak felhorkanni, ide illesztem a lidércfényeket követő Paul Lendvai megállapítása, aki szerint a magyarok a „kudarcok győztesei”, ami nagyjából és egészében ugyanazt jelenti: vagyis hogy a megmaradás zsenijei vagyunk.

Nem tudom, ki hogy van vele, én ezt lényegesebbnek tartom, mint a pézsmatök-leves receptjét.