Hirdetés átugrása →
Bezár ×

A kazetták maradnak

HírekVégh Alpár Sándor

Időnként rám jön a selejtezés, bár ez csak felerészben igaz. Jobban hangzana úgy, hogy muszáj selejteznem, mert újra meg újra nagyvonalúan eltekintek a tényektől. Például attól, hogy másként aránylik a ház légköbmétere az elhelyezhető bútorok, könyvek, dísz-, emlék- és használati tárgyak vaskos kiterjedéséhez. Rövidebbre fogva, lakásunk időről időre azt mondja: elég.

Ilyenkor bejárást tartok, hogy hátha mégse. Hogy fér még – de nem fér. Belátom, hogy így van, és rögtön a könyvespolcra tekintek. Mintha erről ők, leghűbb szolgálatosaim tehetnének – beleértve feleségem és lányom könyveit.

Ahogy sétáltam ide-oda, kémlelve, hol találok gyönge pontokat a polcok során, hirtelen mozgás támadt. Minden könyv gerince egy irányba fordult, némelyik mintha mutatott is volna arra – a videokazetták felé.

Azok, szegények, nem mondhatnám, hogy szem előtt vannak: nagyjából egy éve száműztem őket a szélső polc legtetejére. Éveken át magam pakoltam tele őket filmekkel, riportokkal, nyugati csatornákon elcsípett vitaműsorokkal. Némelyik ma már kifejezetten izgalmas. Egyik kedvencem Marguerita Duras. Az írónő egyik kései filmjének forgatását követte valaki, szinte dédelgetve az asszonyt. Ami egyébként gyakran feltűnik más országok filmművészetében. Nálunk kevésbé. A szeretethiány meghatározza a szakma levegőjét.

S nemcsak nők részesülnek efféle gyöngédségben. Részesült a lengyel Kieslowski is, amikor pályatársai beszélgettek vele és róla – két kazettán is őrzöm a hangját.

Egyszer Lengyelországról kérdezték. Érzelgés nélkül válaszolt: „Mi, lengyelek, számtalanszor megpróbáltunk szembeszegülni geopolitikai adottságainkkal. Azzal, hogy az oroszok és a németek között kell élnünk. Mindig veszítettünk. Ha arra gondolok, mi Lengyelország, és mik a lengyelek ma, hogy milyen gyönyörű és csodálatos az, hogy a becsületünk mindig föllázadt az ellen, ami gúzsba kötötte…”

Miért nem hallok ilyen mondatokat magyar filmesektől? A szívükkel lássanak és láttassanak.

Ki akartam rostálni a videokazettáimat – de míg ilyen a helyzet, ez képtelenség.  

Kurosawa filmjét, a Derszu Uzalát őrzöm kazettán, és őrzöm lemezen is. A róla szóló könyvet az orosz szerzők polca fogadta be. Egy földmérő csapat küzdelmét beszélik el, az Usszuri és az Amur folyók közti rengeteg felmérésére érkeztek. Ott, a tajga sűrűjében találkoznak Derszu Uzalával, a gold vadásszal, kinek egyik mondata, talán mert geodéta voltam én is, megmaradt bennem.

Az orosz mérnök segítői sokat piszkálják az apró termetű vadászt, pedig nélküle nem sokra jutnának az őserdőben. Kérdi tőle az egyik harsány kozák: „Na, mi lesz, apóka? Hány verszt még ide Koksarovka?” Mire Derszu: „Ki mondhatná azt meg? Vajon felmérték-e a tajgát? A tajga az csak tajga marad.”

Szamarkandról három részes filmet őrzök – gyönyörű város, már egészen Kelet. Nagy öröm volt eljutni oda. Csodáltam az öreg üzbégek: az ahszakálok méltóságát, elszöktem társaimtól, hogy bejussak az óváros sikátorai közé, ahol megvettem egy sokszáz éves rézkannát, közben Omar Khajjam felbukkanására vártam.

Miért ne?

Egy-másik kazettán a filmes Gaál István arról beszél, hogyan ügyetlenkedett a fül nélküli csészével egy ottani teázóban addig, míg egy öreg üzbég meg nem mutatta, miként vegye kézbe, hogy ne égesse meg a kezét. S akkor a rendezőnek hirtelen eszébe jutott, hogy ezzel az akszakállal már találkozott – háromezer évvel azelőtt.

Miért a csodálkozás? A teret és az időt ki lehet kapcsolni, ha nem vagyunk túlságosan materialisták, de az se árt, ha van néhány videokazettánk, melyek a valóságot mutatják, ám épp arra valók, hogy képesek legyünk vonzását legyőzni.

Nem selejteztem ki a kazettákat.    

      

Borítófotó: Kiryl Balbatunou, Dreamstime