Hirdetés átugrása →
Bezár ×

10 éve gyilkoltak Tatárszentgyörgyön a szélsőjobboldali merénylők

HírekBékés Bence

2009. február 23-án lőtték le Csorba Róbertet és 5 éves kisfiát, kislánya pedig súlyosan megsebesült. A támadók Molotov-koktélt dobtak a tetőre, majd az égő házból menekülő apára és gyermekeire tüzet nyitottak. Házuk leégett, a benne lévő összes holmijuk megsemmisült.

 

Tatárszentgyörgy volt talán a legmegrázóbb helyszíne a rasszista támadássorozatnak, mert egy 5 éves kisfiú is áldozatul esett. Valamint itt pattant ki a botrány, mert a rendőrségi vizsgálat először balesetnek kezelte a történteket, annak ellenére, hogy a rokonok és szomszédok lövések hangjáról számoltak be.
Az események leírását már számtalan helyen és módon megtették szakértők, újságírók és filmesek. (A bírósági tárgyalásról több órás dokumentumfilm készült, amiből rengeteg részletet megismerhetünk.) Számos megválaszolatlan kérdés is van még, amelyekről olvashatunk, hallhatunk az üggyel foglalkozó cikkekben és műsorokban. Mi most inkább arra vállalkozunk, hogy a kegyeleti megemlékezés mellett visszaemlékezzünk arra a politikai és közéleti közegre, amelyben ezek az alávaló tettek megtörténtek.

A rendszerváltás utáni évek folyamatos kudarcai: a gazdasági, társadalompolitikai és államigazgatási gyengeségek, a negatív folyamatok veszteseinek egyre növekvő ingerültsége, kiváló táptalaja volt a szélsőjobboldali Jobbik és félkatonai szervezete, a Magyar Gárda megerősödésének. Akcióikkal és kommunikációjukkal sikeresen vették át számos közéleti téma irányítását. Ilyenek voltak a rendvédelem, igazságszolgáltatás és a szociális ügyek, azaz az állampolgárok mindennapi biztonságérzetének alapvető témái. Emblematikus módon Tatárszentgyörgyhöz kapcsolódik a Gárda egyik első jelentős megmozdulása is: megalakulása után néhány hónappal, 2007. decemberében 300 gárdista és szimpatizánsai vonultak fel a településen a „cigánybűnözés” megfékezése érdekében. Ezt követően toborzásaik eredményesek voltak, a környékről sokan csatlakoztak hozzájuk, illetve több olyan szimpatizánsuk volt, akik a munkahelyük miatt nyíltan nem léphettek be a szervezetbe, de szoros kapcsolatot ápoltak velük.

Természetesen nem azzal volt a baj, hogy társadalmi problémák felszínre kerültek és viták indultak ezekről, hanem a tálalás, az erőszak és az önbíráskodás elfogadott értékké válása, a gyűlölet és az indulatok szítása. A Jobbik és a Magyar Gárda szoros szövetsége sarokba szorította a mérsékelt politikai erőket, hatott a média világára is. A kétezres évek végén hírszerkesztők és politikai újságírók mindennapi szokásává vált azzal indítani a napot, hogy megnézték a kurucinfón vagy a Magyar Gárda oldalán, milyen botrányos események történtek, illetve mi várható a közeljövőben. A legszegényebb vidékek helyi politikusai folyamatos védekező alapállásban próbáltak futni az események után, amikor megjelent településükön a Gárda, hogy úgymond rendet tegyen. És persze voltak olyanok is, akik maguk hívták meg őket, hogy ezzel kerüljék el a politikai sarokba szorításukat. Mindez hatással volt az akkori kormányzati szereplőkre is. A legalapvetőbb kérdésekre sem voltak képesek az emberek számára hihető választ adni. Ez a helyzet vezetett oda, hogy a 2008-as gazdasági világválságra reagálva a baloldali magyar kormány, Európában egyedüliként, nem tett lépéseket a legszegényebbek megsegítése érdekében. Sőt, a segélyezés és egyéb juttatások elvonását ők kezdték el, viszont nem kínáltak cserébe semmit, amivel az emberek változtatni tudtak volna az életükön.

A média szintén rohant az események után, igyekezett felvenni a fonalat, több mérsékelt orgánum hirdetett közéleti vitát a cigánytelepek és egyéb szegregátumok helyzetéről, az ott élők körül zajló konfliktusokról. Itt sem a téma felvetése jelentette a problémát, hanem az, hogy nyilas hordákra emlékeztető csoportok felvonulásai és az általuk tálalt ügyek kellettek hozzá. Így a kapkodó és zavarodott fővárosi értelmiségiek, sokszor bugyuta okfejtésekben igyekeztek hol megvédeni a romákat, hol pc-mentesen, őszintén beszélni róluk, de mindkét variációról kiderült, hogy valójában fogalmuk sincs, hogyan élnek a legszegényebb rétegek Magyarországon. Nem csak a romákról nincs, hanem a szorosan velük együtt élőkről sem tudnak szinte semmit. Nem csak a politikai és államigazgatási vezetés, hanem az értelmiségi bázisuk is kudarcot vallott, benne a társadalomtudósainkkal és újságíróinkkal.

A felsőközéposztálybeli elit egyaránt hagyta cserben a mélyszegénységben élő romákat, a szintén szegény nem roma és a lehetetlenül kevés pénzért dolgozó milliós tömegeket is. Sokáig nem vett tudomást a társadalmi ranglétra alsóbb fokain lévő csoportok egymással vívott harcairól, vagy rasszista jelzővel ellátva söpörte le az asztalról annak megnyilvánulásait, majd amikor mindez szélsőséges jelenségek formájában tört a felszínre, ingerültté vált, amiért a problémáikat már nem tudja figyelmen kívül hagyni. A valóság már nem csak kopogtatott az ablakon, hanem belépett a házba, ahol addig kényelmesen lehetett a társadalomtudományi kutatások és elemzések elméleti világából szemlélni a népet. És a valóság behozta magával a sarat és a szagokat, amihez a finnyás elit nem volt szokva. Teljesen felkészületlenül érte az, hogy ilyen sikeresen tudja a szélsőjobb meglovagolni az általuk elhanyagolt témákat. Azt az elitet érte felkészületlenül mindez, amelyik a rendszerváltás óta vizionálta a szélsőségek térnyerését, nácizott, fasisztázott, lőtt mindenre, ami az övétől eltérő szemléletű megnyilvánulás volt. Csak egyet nem tett meg, nem áldozott sem időt, sem energiát a többi társadalmi csoport igényeinek és szükségleteinek támogatására, a megoldás keresésére.

Ebben a hólabdaszerűen növekvő szociális és etnikai feszültségektől vészterhes időszakban pattant ki valakiknek a beteg agyából az ötlet, hogy néhány rasszista merénylettel polgárháborús helyzetet lehet szítani. És az ötletet tervek és kivitelezés követték. Emberi életeket vettek el kegyetlen, erőszakos módon, gyászoló rokonokat, traumatizált közösségeket hagyva maguk után. Óriási szerencsénkre jól vizsgázott a magyar társadalom, nem robbant ki gyilkos harc a merényletek nyomán, és a 2010-es választáson kapott még egy esélyt a mérsékelt politika, hogy megoldja a problémákat, amelyekből a szélsőjobboldal táplálkozik.

E sorok írója ezekben az években rendszeresen látogatta a gyászoló családot, folyamatosan járta a cigánytelepeket, beszélgetett helyi nem roma lakosokkal, állami intézmények és civil szervezetek munkatársaival is. Minden tapasztalat arra utalt, hogy nincs hova tovább halogatni a valós megoldásokat, vagy egy erős politikai akarat érvényesül ebben az irányban, vagy kezelhetetlen folyamatok mentén összeomlik a rendszer. Ez pedig a szélsőjobboldal totális győzelmével járt volna.
Az áldozatokra való emlékezés alkalmat teremt számunkra, hogy átgondoljuk a tragédia kapcsán felmerülő kérdéseket és mindent megtegyünk azért, hogy kiszorítsuk a gyilkos szélsőségeket a közéletünkből.