A német választás után most mindenki a következményeket latolgatja. A belpolitikai patthelyzetnél már csak az Európa- és világpolitikai komplikációk okoznak nagyobb fejfájást. A kettő persze nehezen elválasztható.
Egy Jamaica-koalíció a pragmatikus Zöldekkel és a szabadelvű FDP-vel első látszatra kedvezőbb megoldás lenne, ám a kis pártok kormányra kerüléséért komoly árat kellene fizetni. Négy éve az FDP azért esett ki a Bundestagból, amiért a szavazók most a szocdemeket is büntették: Merkel a rossz kormányzati döntések ódiumát a junior partnerre tolja, miközben magát a sikerek kovácsaként állítja be.
A Zöldekre sem várna rózsásabb jövő. A migráció terén a 2018-as bajorországi tartományi választáson a veszélybe került abszolút többségét védő CSU-val kerülnének szembe, míg a szénerőművek és a belső égésű motorok kivezetésénél az FDP-vel. Mást gondolnak a schengeni belső ellenőrzésekről, a biztonságos harmadik országokról és az adópolitikáról is. A külpolitikáról nem is beszélve, ahol a Zöldek még mindig a demokráciaexport hívei, miközben a CDU és az FDP pragmatikusabb vonalat visz.
A nagykoalíció folytatása ennél mindenképpen kényelmesebb lenne Merkelnek. A szocdemek decemberi kongresszusukon ejthetik Schulzot, s a most búcsúzó kormánycsapat egyik tagja lehet a régi-új pártelnök és – a „borzalmas” tagság támogatását feltételezve – akár újra alkancellár is. Az SPD kormányzati szerepvállalása tovább koptatná a szocdemeket, ám gyorsabb és problémamentesebb kormányzást ígérne, amire az EU legnagyobb nemzetgazdaságában és legbefolyásosabb országában nagy szükség lenne.
A német elvtársak jól megértik magukat Macron centristának mondott, igazából a korábbi szocialista párt gazdaságbarát jobbszárnyából érkező kormányával, és az Európai Parlamentben továbbra is biztosított lenne a berlini kormány baloldali támogatása. Kérdés persze, hogy az SPD feláldozza-e magát a német Európa-politika oltárán.
Merkelnek nagy szüksége lenne erre az áldozatra, mert a gyászos választási eredmény lelohasztotta a mag-Európára irányuló reményeket. Az AfD (és az FDP) a megengedő bevándorláspolitika mellett az eurózóna franciák által proponált felpuhítását is ellenzi, ők az euró mostani értékét őriznék meg a konvergenciakritériumok szigorú betartatásával és strukturális reformokkal. Macron javaslatai pont ezek kikerülésére irányulnak, így Merkelnek előbb-utóbb fel kell rajzolni a fiskális vörös vonalat.
Berlin viszont nem engedheti el egyik utolsó szövetségese kezét, hiszen Moszkva, Washington és Ankara elfordulása után már csak Párizs van vele egy hullámhosszon. Nem fogja ugyan látványosan kikosarazni Macront, ám Párizs és az euróövezet ClubMednek nevezett déli része sem várhat örökké az újabb (olcsó) pénzre. A konfliktus tehát előre programozott. A Berlin–Párizs-tengely reccsenése már egyáltalán nem zárható ki, így a mag-Európa elmélyítése helyett nemsokára már az euró és az EU egyben tartása lehet a feladat.
