Ideológiát gyártani persze könnyebb, mint magát az eseményt értékelni. Akadt olyan megközelítés is, amely szerint nekünk – mármint az amerikai útból – csak a szégyen marad.
Ezzel szemben az a helyzet, hogy a visegrádi országok tekintetében valóságos nagyüzemmé vált Washington – a cseh, a szlovák, a lengyel vezetés is vizitált az USA-ban –, ahol egyre komolyabban veszik a közép-európai régiót.
Ennek a hátterében persze az – is – áll, hogy az Egyesült Államok, Kína és Oroszország között geopolitikai kérdések dőlnek el. Aligha Magyarország lesz a fő színtere ennek, ám Washington szeretné, ha katonai és gazdasági szövetségesei a világelső birodalom kívánságaihoz igazodnának.
Nincs itt semmi látnivaló? A kérdés jogos, mert annyiban más a helyzet, hogy az Orbán-kormánnyal szembeni 2010–16 közötti amerikai külpolitika, fogalmazzunk finoman, nehezen volt értelmezhető. Pár éve azonban kedvezően változott a fölállás. Tudniillik hazánk és az USA számos kérdésben ugyanarra az álláspontra jutott, többek között a migráció kezelésének és a nemzetállamok megerősítésének a témakörében is.
S itt és most érdemes leszögezni: a viták ellenére az Egyesült Államok és Magyarország szövetséges. Összességében pedig hazánk mindig partnere volt Amerikának – Oroszországgal szemben. Erről szól a NATO-tagság is. Az uniós tagság pedig arról, hogy Európában a helyünk.
Természetesen nekünk érdekünkben áll az is, hogy minden nagyhatalommal partneri, pontosabban kereskedelmi kapcsolatban álljunk. Még inkább az, hogy profitáljunk az együttműködésből.
Lehet persze sok mindennel vádolni, legfőképpen „orosz- és kínai-ba-rát-ság-gal” címkézni a kormányt, ám előtte vessünk egy pillantást a térképre. Hol is található Magyarország?
