Ellentmondásos azonban a mostani helyzet: Olaszország, amely hosszú évtizedeken keresztül a motorja volt a kontinens fejlődésének, több mint egy évtizede vergődik, és a jelek szerint időbe telik, hogy kikecmeregjen a slamasztikából. Eközben viszont impozánsan alakulnak az olasz–magyar külkereskedelmi kapcsolatok.
Ugyanakkor Görögország után immár Olaszország lett Európa „beteg embere” – a mindenható pénzpiacok egyre inkább ezzel a jelzővel árazzák az olaszokat.
Aki persze kiruccan hozzájuk, egészen mást tapasztal: turisták minden mennyiségben, zsúfolt éttermek, vásárló, hömpölygő tömeg a városok utcáin, egyre nehezebb szállást foglalni, a szolgáltatások ára pedig folyamatosan drágulónak tűnik – innét Budapestről.
A valóság azonban más: az összes elemzés szerint az olaszoknak „betett” az euró, nem tudtak ráhangolódni az egyébként – fogalmazzunk őszintén – Németországra szabott, bivalyerős pénzre. Amióta ugyanis 1999-ben bevezették az eurót, Olaszország tulajdonképpen nem tud előremozdulni. Ennek oka, hogy a feldolgozóipar versenyképessége visszaesett a közös valutára való áttérés után, mivel a líra leértékelésével nem lehetett többé „központilag” javítani az exportpiaci pozíciókat. Az uniós fizetőeszköz „meghonosítása” óta jelentősen átalakult – negatívan – az államadósság finanszírozási szerkezete is, amely neuralgikus pontja az olasz állami pénzügyeknek.
Brüsszel pedig nem enged lazítani – a tavalyi esztendőt fémjelző költségvetési viták az EU és az olaszok között egyértelműsítették, hogy az Európai Bizottság vasszigorral betartatja az alacsony deficitet.
Persze az olaszoknak volt idejük hozzászokni a stagnáló, de inkább romló gazdasági körülményekhez az elmúlt időszakban, de alaposan „beleuntak”.
Úgyhogy Giuseppe Conte és Matteo Salvini kormánya előtt hatalmas feladatok tornyosulnak: a hátrahagyott, súlyos pénzügyi-gazdasági problémákat úgy kell orvosolniuk, hogy nem szigoríthatnak, mert akkor a választópolgárok őket is „menesztik”.
Rögzítsük azonban, hogy az olasz gazdaság nem pusztán „belügy”: Európa negyedik legnagyobb gazdaságáról van szó, amely integráns része a kontinens piacának. Vagyis ha az olaszok „betegsége” tartós lesz, abba Európa is belegyengül.
De nyugtázzuk, hogy jó hírek is jönnek Itáliából: csökkent a bedőléssel fenyegetett banki hitelek állománya, nőtt az exporttevékenység és az elmúlt hat év leforgása alatt több millió új munkahely létesült.
Amennyiben folytatódnak a politikai csaták az uniós szervezetekkel, mert Brüsszel jottányit sem enged az álláspontjából, és nem hagyja kibontakozni az olaszokat, annak mindenki a vesztese lesz. Senki sem nyerhet.
Mert látni kell az EU fővárosában is, hogy egyszerre aligha lehet a közszférát leépíteni, a legendásan „híres” korrupciót felszámolni, a költségvetést rendbe tenni, illetve a kis cégek túlsúlyával jellemezhető vállalati struktúrát átformálni.
Az olasz csizmát most inkább fényesíteni kellene, mintsem megtaposni.
