Az ortodox és a nyugati egyház szétválásának a folyamatában István, az államalapító király reálpolitikai fejjel gondolkodott. Ha az ezredforduló körül körbenézett a térségben, akkor egy erős, de több központú Német Birodalmat, egy szellemi és kulturális értelemben erősödő pápaságot, egy éppen jó karban lévő Bizánci Birodalmat és egy erős Velencei Köztársaságot látott. Észak felé Lengyelország állami kereteinek a felépítésével küzdött, távolabb, északkeleten a Kijevi Rusz varég-szláv erői mozogtak. Keletre, a vad mezőkön pedig a dinamikus káosz uralkodott, a sztyeppei törzsszövetségek forrongása bármikor veszélyt jelenthetett. Ebben a hatalmi mátrixban kellett elhelyeznie Szent Istvánnak a formálódó magyar államot.
Istvánt ideológiai és vallási kérdések helyett saját állama függetlenségének és biztonságának szavatolása érdekelte. Ezért koronája Rómából, felesége Bajorországból érkezett, rokonait pedig Bizáncba és Velencébe házasította ki. Arra törekedett, hogy minden, az akkor ismert világban erős geopolitikai tényezőt érdekeltté tegyen a berendezkedő magyar állam sikerében, vagy erővel elfogadtassa velük az erős hatalmi központ létezését.
Példája pedig valamennyi későbbi uralkodó számára mintául szolgált. Legnagyobb uralkodóink a szuverenitást elsősorban szövetségi politikával biztosították, de ha kellett, akár a „nyugati” hatalmakkal szemben is védték Magyarországot. Maga István is sikeresen védte meg a hazát a cseheket és a lengyeleket hódoltató II. Konrád német-római császárral szemben 1030-ban.
Államalapító királyunk nem kelet és nyugat között választott, a legkevésbé sem ideológiák között döntött, hanem reálpolitikai számítás alapján a magyar szuverenitást igyekezett szavatolni.
