Közben tavaly jelentős mértékben visszaesett az adósságráta, devizarésze pedig az „elmúlt nyolc évben” megfeleződött. S miként azt a régi liberális mondás tartja, a jólét tényleg lecsorog: olyan béremelkedés történt az elmúlt években Magyarországon, amelyre korábban nem volt példa. A háztartások fogyasztásának a fellendülése, a kiskereskedelmi forgalom bővülése, a munkahelyek biztonsága, a nyugdíjak reálértékének a megőrzése vagy éppen a családoknál lévő elképesztően nagy készpénzállomány egyértelműen jelzi: most van mit a tejbe aprítani.
Pusztán a szerencsének vagy az oly sokszor hivatkozott világgazdasági pénzbőségnek és a kedvező globális környezetnek tudható be a honi aranykor?
Aligha. Tenni is kellett érte valamit. Mind a kormánynak, mind pedig a jegybanknak. És a teljesítményt el kellene ismerni – a túloldalon is.
Amúgy a jó hírre csak kontrázni lehet: a kilátások biztatók. Bár a diskurzus közgazdászkörökben változatlanul arról szól, hogy mikor köszönt ránk „végre” a lassulás… De hát ki bízott a kormány tavalyi növekedési tervében? Senki. És a kincstári optimizmust is bőven megfejelte a bűvös, 4,8 százalékos gyarapodási érték.
Örökös károgókkal most nincs értelme foglalkozni, hiszen az idő mindent igazol. Ellenben valaki szólhatna az ellenzéknek, hogy nem a legjobb ötlet például a Suzuki-gyárnál – indokolatlanul – balhézni. Egy ilyen demonstráció hatalmas kárral járhat. Gondoljunk csak bele: jönnek-e majd az országba befektetők akkor, amikor – ellenzéki – törvényhozók mondvacsinált indokokkal zaklatnak egy működő vállalatot? S ezt az akciót még világhírré is röptetik. Cseppet sem mellesleg: a cégekben félelmet kelthet egy ilyen megmozdulás, miután nem lehet tudni, ki lesz a következő célpont. Erre még nem akadt példa a rendszerváltozás óta.
Mint ahogy arra sem, hogy ereszkedő adósságpálya mellett képes a gazdaság tartósan növekedni. Ilyen jó egyensúlyi helyzetben sosem volt a magyar gazdaság.
Összességében pedig még soha nem volt jobb állapotban.
