Nemrég volt a Szabad Demokraták Szövetsége alapításának a 30. évfordulója. Persze a párt már megszűnt, de az általa képviselt liberális gondolatvilág ma is köztünk van. Hogy mit hagyott ránk az SZDSZ? Ebben már megoszlanak a vélemények. Egy biztos, a Mucsa szó újra történő felemelésében kulcsszerepük volt.
„Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út” – olvashattuk az SZDSZ egyik ügyvivőjének az írásában az 1990-es választás előestéjén a Beszélőben.
Maga a Mucsa szó nem az SZDSZ találmánya. Azt a Borsszem Jankó, a kiegyezés után indult politikai élclap vitriolos tollú szerzője teremtette meg Vidéki trombita című rovatával. Ez a rovat „tudósított” egy nem létező helyszínről, Mucsáról, az elmaradott, de önérzetes magyar faluból. A Borsszem Jankó elsődlegesen a nagypolgári liberális értelmiség lapja volt, így nem csoda, ha a mucsai történetek a vidéki, hagyománytisztelő élet kigúnyolását célozták. Felvetődik persze, hogy miért érezték szükségét annak, hogy a városi életet szembeállítsák a vidékivel. Mintha az egyik felsőbbrendű lenne a másiknál. A szó átment a köztudatba. A mucsai az elmaradott, begyöpösödött, provinciális vidéki ember szinonimája lett. Bár igaz, hogy – nincs új a nap alatt – a Mucsa szó legfőbb használói már akkor is a radikális politikusok és közírók közül kerültek ki.
A liberális közgondolkodásban azóta él a vágy, hogy valami félreértelmezett társadalmi felelősségvállalás okán a mucsaiakat végre felszabadítsák a „sötétség” uralma alól. Meg kell mutatni nekik, hogy mi az igazi élet, milyen is az igazi boldogság. Kérdés persze: jó-e az észlelésük, hogy ezek az emberek boldogtalanabbak, pusztán azért, mert nem nagyvárosban élnek és nem úgy gondolkodnak, ahogy ők? (Lásd még a ballib politikusok és újságírók nekibuzdulását a 2018-as választás után, hogy „le kell menni” vidékre és meg kell győzni az embereket, hogy a nemzeti gondolkodás az elmaradott.)
Az az érzésem, hogy a liberálisoknak percepciós problémáik vannak. A saját tapasztalatom az, hogy a falun élők néha sokkal pontosabban látják az élet kis és nagy kérdéseit, mint az elidegenedő nagyvárosokban lakók. De a kutatások is azt mutatják: a mucsai axióma hibás. Az idén már második alkalommal elkészített magyarországi boldogságtérkép szerint a kistelepüléseken élők szignifikánsan boldogabbak, mint a városiak. A legérdekesebb, hogy a Budapesten lakók boldogságszintje a magyar lakossági átlag alatt van. Pedig nyilvánvaló, hogy a fővárosban a legmagasabb az életszínvonal, és itt a legnagyobb az egy főre jutó GDP is. S bár a kutatások is elismerik, hogy van összefüggés a magasabb életszínvonal, az iskolázottság és a boldogságérzet között, de nem csak ezek határozzák meg, ki milyen boldognak érzi az életét.
Azaz a vidéken élők köszönik szépen, jól vannak. Nincs szükségük sem a lesajnálásra, sem arra, hogy a városon élők oktassák őket, miként is kell értelmezni az élet kérdéseit. 
