Az újabb terrortámadást újabb széplelkű nyilatkozatok követik, amelyek azt üzenik az európai polgároknak: nincs mitől félniük, fő a szolidaritás. Nem tudom, a kedves Olvasók hogy vannak ezzel, de ha nekem valaki azt mondja, nyugodjak meg, amikor épp ideges vagyok, akkor csak még bosszúsabb leszek. Ugyanígy van ez a félelemmel is. Ha valaki fél, az nem fogja biztonságban érezni magát attól, hogy azt mondják neki: ne félj.
Az európai embert ma nagyon is átjárja a félelem – elég, ha csak a hétvége történéseire gondolunk. Péntek este terrorfenyegetés miatt félbeszakították a nagy múltú Rock am Ring német szabadtéri fesztivált, szombaton pedig a torinói Juventus-szurkolók körében tört ki pánik – mint később kiderült, egy ártalmatlan petárdadurranás miatt. A tömegpánikban a drukkerek egymást taposták, a sérültek száma meghaladja az ezer főt, többek állapota válságos. Londonban pedig olyan infernális jelenetek játszódtak le, amelyeket eddig csak az ISIS propagandavideóiban láthattunk. Mindez 24 óra leforgása alatt.
A félelem nem ok nélküli. Az európai polgárok azt látják, hogy vezetőik nem képesek megvédeni őket. Mi több, egy bátortalan, de egyértelmű gesztussal el is hárítják a felelősséget maguktól: „Hiszen tudjátok, úgysem tehetünk semmit.” Ezt üzeni Sadiq Khan londoni polgármester, Theresa May brit miniszterelnök, a francia elnök és még számos európai vezető. Mintha nem azért választanánk kormányokat, hogy szavatolják fizikai biztonságunkat. Ehelyett Európa vezetői úgy beszélnek a terrorizmusról, mintha az a vulkánkitöréshez és a szökőárhoz hasonlóan egy elháríthatatlan erőhatalom lenne.
Pedig az elmúlt két évben elszaporodó terrorcselekmények nem az eleve elrendelésből származtak, hanem egy elhibázott migrációs politika és az európai közgondolkodást máig fogva tartó multikulturális ideológia következményei. Sok magyar választó értetlenül szemléli, hogy az elmúlt években történtek dacára Európában miért szavaznak meg és támogatnak továbbra is olyan irányítókat, akik a terrorcselekményekhez vezető politikát szorgalmazzák.
Miért lehetséges ez? – kérdezik sokan. A nyugat-európai elit sikeresen elhitette polgáraival, hogy a tömeges és ellenőrizetlen migráció, a nyomában járó terrorizmus és multikulturalizmus történelmi szükségszerűség. Márpedig a történelem gyorsvonatát nem lehet és nem is szabad kisiklatni. Erkölcsileg az a helyes és követendő magatartás, ha felismerjük és helyeseljük a történelmi haladás irányát, vagy legalábbis sztoikus nyugalommal viseljük annak negatív externáliáit. Keverjünk mindehhez még valamit a gazdag nyugati ember lelkiismeret-furdalásából, és a választópolgárok már úgy látják: nincs kiút.
Pedig az európai vezetőknek nagyon is rendelkezésükre állnak azok az eszközök, amelyekkel képesek lennének megvédeni polgáraikat. Miből állna megakadályozni, hogy uniós polgárok oda-vissza utazgassanak a terroristainkubátorként működő Közel-Kelet és Európa között? Valóban lehetetlen volna? Tényleg kevés volt két év ahhoz, hogy a néhány száz fős Frontexből ütőképes határvédelmet szervezzenek?
A szándék az, ami hiányzik az európai irányítókból. Helyette vannak a szép szavak, a plüssmackók és a részvét virágcsokrai, amelyek szép csendben gyűlnek a régi Európa sírhantján.
