Ma igazából az a kérdés, hogy az EU-val – csatlakozásunk 15. évét ünnepelve – lehetne-e jobban csinálni a közös ügyeinket úgy, hogy ne legyen olyan érzésük a polgároknak, mintha valójában egy birodalomban és annak is csak egy provinciájában élne az ember, ha magyar.
Az elmúlt tizenöt év fejlődése tagadhatatlan, és ehhez jelentős mértékben járultak hozzá a Magyarországon tervezett, illetve Brüsszelben kialkudott és jóváhagyott projektek ezrei. Az EU által folyósított összegek nagyban segítették hazánkat, amely a csatlakozás után mindössze öt évvel majdnem csődbe jutott. 2010-re – Görögországhoz hasonlóan – egy pénzügyi lélegeztetőgépre került, s a saját régiójában messze a legnagyobb eladósodottsággal és az eljövendő generációk sorsát megpecsételni látszó körülményekkel szembesült Magyarország.
Nos, mit nyújtottak az uniós források a kelet-európaiaknak? Az EU-büdzséért felelős német biztos, Günther Oettinger konkrétan úgy nyilatkozott: „Minden eurónak, amit az unió Lengyelországnak ad, a nagy része Németországba jön vissza.” Elżbieta Bieńkowska, az ipar- és vállalkozáspolitikáért felelős lengyel EU-biztos egyértelművé tette: „A régi tagállamok egészen mostanáig úgy tekintettek ránk, mint egy jó piacra, ahol el tudják adni a termékeiket és a szolgáltatásaikat. Most pedig felfigyeltek rá, hogy a cégeink egyre erősebbek, és nem mindig fair eszközökkel lépnek föl velünk szemben.”
Az olcsó(bb) munkaerőre való támaszkodás és a hazai (a jelenlegi béreken alapuló) munkaerő-hiányos szektorok kimazsolázása is egyre nyilvánvalóbb, méghozzá a négy alapszabadság, azaz a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlásának a megsértésével. Ahol nagy a munkaerőhiány, s a hazai vállalkozásoknak, dolgozóknak egyébként nem kell versenyezniük, vagy éppenséggel nem tudnak versenyezni (például orvosok, kutatók), ott nem korlátozzák a kelet-európaiak munkavállalását. Ahol pedig e deficit akár a kelet-európai (magyar) vállalkozások megerősödéséhez is vezethet közösségi szinten (lásd: kiküldött munkavállalók és a fuvarozási szektor), ott meg szociális dömpinget kiáltanak a nyugatiak.
Az unióban közel tízmillió embert foglalkoztató és magasabb végzettséget sokszor nem igénylő közúti árufuvarozásba az is belejátszik, hogy az EU-n kívüli bevándorlók szintén pótlólagos – és tegyük hozzá: még olcsóbb – munkaerő-kínálatként jelentkeznek, amit az International Road Transport Union is elismer a sofőrhiány kapcsán. Ők egyben helyi szavazóként is megjelennek, így egyes tagállamoknak elemi érdeke, hogy az ő érdekeikre szintén figyelemmel legyenek arra az időre is, amíg nincsenek veszélyben ezek a munkakörök az automatizáció (például önvezető kamionok) révén.
Az igazi kérdés tehát az, hogy a nyugat-európaiak hogyan gondolkodnak arról, mit adtak és ad(hat)nak a kelet-európaiak a jövőben – nekik.
