Az ismételt bukások egyik oka, hogy az általuk képviselt ügyek és álláspontok köszönő viszonyban sem voltak a magyarok problémáival és véleményével. Így pedig egy demokráciában nagyon nehéz kormányra kerülni.
Az elmegyógyászatban pszichózisnak nevezzük azt az állapotot, amikor az ember – a beteg – realitásérzéke torzul, kapcsolata a valósággal megszűnik. Az elmúlt másfél hónapban az ellenzéki pszichózis szintet lépett: a pártaktivisták erőszakba torkolló utcai megmozdulásai, az ellenzéki politikusok hisztérikus, ép ésszel szinte felfoghatatlan viselkedése az Országgyűlésben és a köztévé székházában mind ennek az állapotnak a lenyomatai. Elég, ha csak megnézünk néhány transzparenst a tüntetésekről készült fotókon, vagy belehallgatunk az ellenzék legújabb gyerekkatonájának felszólalásaiba, trágár beszéddel és agresszióval fogunk találkozni, olyan mértékben, amelyre a magyar közéletben talán csak Gyurcsány Ferenc kései munkásságában volt példa.
A nemzeti oldal harmadik kétharmados győzelme után sokan, többek között én is, az ellenzék megújulását vártam. Ehelyett csak annyi történt, hogy szabadjára engedték a démonjaikat és totális gyűlöletkampányba kezdtek. Néha azon gondolkodom, hogy az egész egy félreértés. Addig vádolták a kormányt gyűlöletkeltéssel, amíg maguk is elhitték, hogy ez a siker receptje. Nem értik, hogy sikeres csak akkor lehet valaki a politikában, ha jobban szereti a sajátjait, mint amennyire utálja az ellenfelét.
