Különös kampány ez. A Fidesz toronymagasan vezet, miközben az ellenzék pártjai egymással és saját magukkal is vitatkoznak, veszekednek. A négy jelentősebb parlamenti párt közül három azért küzd, hogy egyáltalán bekerüljön az új Országgyűlésbe. Vona Gábor nem tudja úgy kitenni a lábát az utcára, hogy a háta mögül – valamelyik egykori párttársa jóvoltából – ne harsanna fel a müezzin imára hívó éneke, amitől a Jobbik elnöke minden alkalommal szörnyen zavarba jön. (Mellékes kérdés, de mégis hogyan akar kormányfő lenni az, aki egy ilyen helyzetet sem képes kezelni?) Ennek ellenére a választási küzdelem 2002 óta nem volt ilyen éles.
A Fidesz valódi ellenfelei ugyan láthatatlanok, de erősek. Erejük nemcsak vagyonukból és kapcsolatrendszerükből, hanem a rejtőzködésükből is fakad. Jelentéseket és szankciókat fogalmaztatnak meg Brüsszelben, cikkeket íratnak neves nyugati lapokban, sok százmillió forintból agent provocateuröket foglalkoztatnak, arctalan újságírókon és a valós szándékukat leplező NGO-kon keresztül beszélnek. Egyenlőtlen küzdelem ez, mert amíg a kormányoldal és annak vezetője céltáblaként áll a nyilvánosság előtt, addig a valódi ellenfelek a háttérben vannak.
Más okból is egyenlőtlen a küzdelem. A Fidesz célja, hogy egyben tartsa szavazótáborát és működtesse az országot – ebben nem is sikertelen –, azonban az ellenfelek célja pusztán a káoszkeltés. Ők az anarchiában érdekeltek, éppen ezért nem kell állítaniuk semmit, s megígérhetnek bármit. Nincs következménye, és nem is lehet rajtuk számonkérni. Ha pedig a hazai nyilvánosságban a fizetett bohócok megbuknak, majd keresnek helyettük más félnótásokat: fake newst gyártani, középületet festékkel leönteni, nagy nyilvánosság előtt rágalmazni és gyűlöletet szítani – úgyszólván – bárki tud.
Magyarország 1918–19-ben már megtapasztalta, milyen az, amikor eluralkodik a káosz és felelőtlenül handabandázó emberek kerülnek hatalomra. Ez akkor az ország kétharmadába került, és a tét ma, száz évvel később sem kisebb.
