A múlt év meg attól volt hangos, hogy az ellenzéki pártok miért fogadták el 2014 után immáron másodszor az új választási szabályokat, miért indultak el ismét e regulák szerint a megmérettetésen, bejutott képviselőik miért tették le szintén másodszor Magyarország Alaptörvényére esküjüket, miért vették fel mandátumukat, vagy miért veszik fel képviselői fizetésüket.
A tévéstúdiókban, internetes beszélgetős műsorokban és a tüntetések színpadain a senki által meg nem választott utcai hordszónokok és „civil aktivisták” vették át az irányítást, a Jobbik és az LMP szakadni kezdett, s még a DK-frakcióból is volt távozó képviselő.
A parlamenti ellenzék ráadásul ugyanabban a csapdahelyzetben vergődik, mint öt éve vagy az áprilisi választás előtt. A Fidesznek nincsen egyértelmű kihívója, a baloldal és a Jobbik egymással verseng ezért a címért. A baloldalon az MSZP és a DK továbbra is leginkább csak egymás rovására tud erősödni, míg a Párbeszéd, az LMP, a Momentum és a Kutya Párt ugyanazokért a nagyvárosi fiatal szavazókért küzd. A Jobbik szakadása után a Fidesztől jobbra egy új párt jelent meg, így a centrális politikai erőtér kezd a helyére billenni.
A parlamenti ellenzék helyzetében annyi azért változott, hogy az MSZP és a Jobbik már nem 20, hanem 10 százalék körül tanyázik. Az 1910-es évekre emlékeztető decemberi parlamenti obstrukció az első januári kutatások szerint nem ártott a Fidesz támogatottságának.
A decemberi és a januári tüntetések nem kerültek be a 2010 óta tartott öt legnagyobb közé. Hiába próbálkoztak, a túlóratörvény uniós jogharmonizációja nem vitt az utcára tíz- és százezreket. Az OECD friss statisztikája szerint ez inkább a franciákat, az osztrákokat és a németeket érintő probléma.
Az „ellenállás” tehát érdeklődés hiányában elmaradt, ám a parlamenti ellenzéki politikusok nem veszik észre, hogy miközben ők a bohóckodásban egybeolvadnak, a Momentum szépen ráúszik az akciókra. Az a Momentum, amely deklaráltan külön indul az EP-választáson, és pont az ő rovásukra akar képviselőket küldeni Brüsszelbe.
