Szép, szép dolog a demokrácia vagy éppen a piacgazdaság, de az embereket elsősorban az érdekli, hogy mennyit visznek haza. Nincs ebben semmi magyar specifikum: így van ez a világon mindenütt.
Persze nálunk különösen érzékeny terület a fizetések témaköre, amelyről évtizedek óta zajlanak a legfontosabb politikai viták. A szocialista rendszerben csak a szélhámosok, élelmesek és ügyeskedők tudtak az átlagon felül – magyarul normálisan – keresni, de a rendszerváltozás és az azt követő évtizedek sem hozták el a Kánaánt. Tulajdonképpen ez volt az „átlagmagyar” legnagyobb fájdalma, mert azért (is) váltottunk rendszert, hogy úgy éljünk, mint a határ túloldalán egy átlagos osztrák. Hogy a mi fizetéseink is – csakúgy, mint például Nickelsdorfban – kitartsanak a hó végéig, s abból ne pusztán a tisztességes megélhetésre teljen, hanem lehessen belőle félretenni, megtakarítani, esetleg színházba járni, nyaralni és telelni.
Akkor, amikor 2011-ben Magyarország töltötte be az Európai Unió soros elnöki tisztét, Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy hazánk azért szegény ország, mert az átlagfizetések nálunk csak a 300 eurót érik el, vagyis meghaladják ugyan a százezer forintot, de abból jól élni nem lehet.
A második, majd a harmadik Orbán-kormánynak az egyik célkitűzésévé is vált, hogy emelni kell a hazai béreket, csakúgy, mint az első polgári kabinetnek is 1998–2002 között. Többek között ezért alakították át az adórendszert, amely immár a fogyasztást terheli, s a munkajövedelmet „könnyíteni” hivatott a különböző kedvezményekkel, de említhetnénk még a minimálbér folyamatos emelését is. A „huhogók” persze a kezdetektől figyelmeztetnek arra, hogy az állam ne avatkozzon be voluntarista módon a keresetekbe, mert a „mindenható” piac megoldja a problémát.
Itt szeretnénk jelezni, hogy a jelenleg is tartó hatéves bérmegállapodás a szociális partnerek és a kormány között, úgy tűnik, tényleg megoldotta a gondot. Nem pusztán azért történelmi jelentőségű, mert létrejött, hanem azért is, mert robbanásszerű béremelkedést okozott – piaci támogatással.
A kormány gazdaságpolitikai eredménye leginkább itt érhető tetten: 2010 óta hozzávetőleg negyven százalékkal növekedtek a reálbérek, s félmillió fővel többen dolgoznak a nyílt munkaerőpiacon, mint a válság előtti évben.
Ráadásul a bérdinamikának az idén sem lőttek: egyáltalán nem kell attól tartani, hogy a fizetések emelkedése jelentősen visszaesne, vagy éppen attól: a havi fix növekedését elviszi majd az infláció. Olyannyira nem, hogy a 2018-ra tervezett nyolc-kilenc százalékos átlagos emelkedés úgy jöhet ki, hogy az alacsonyabb bérkategóriákban nagyobb, a magasabbakban pedig alacsonyabb ütem várható. Utóbbi persze lehetne igazi baloldali program is, hiszen arról van szó, hogy a munkások, dolgozók keresete is érezhetően megugrik.
Kétségtelen, hogy állam bácsi jósága mellett a piaci diktátum is érvényesül, ám annak jótékony hatását elvitatni aligha kell.
Most ott tartunk, hogy Magyarországon a havi nettó fix 200 ezer forint körül alakul. Ez ugyan még nem az álom kategóriája, de átlagnak nem is olyan rossz.
