A történelmi filmek körüli kulturkampfos zavarkeltés valójában mesterkélt identitáskeresés. Magyarul: hisztéria, idegesítő háttérnyüzsi, fontoskodás, ami a bármelyik politikai oldalra kihelyezett káderértelmiségi témavesztettségének a kórtünete. Nyünnyögés. Üresjáratban kipufogó, félrészeg kocsmabeszéd, ahogyan az örökös „kapitánykérdés” a fociban. Az egyik oldalról megjelentek a szélhajtók, akik megpróbálták kiűzni a démonokat a szent magyar filmgyártás szűzen megrontott habtestéből. A másik oldal szerint a film csak dekonstrukcióra és más posztmodern rituálékra használható, vagy a konzummoslékba elvegyített, instant eladható érzékenyítésben hisz.
Egyetlen érvényes alkotói magatartásként pedig a morálmutatóujj felemelését, az agyonnyomasztott kritikai attitűdöt, az öngyarmatosító behódolást szentesíti. Mindkettő állításhalmaz rezisztens identitásból fakad, mindkettő kiindulópontja alapvetően hibás. Konkrét alkotómunka egyikből sem sarjad, csak a maradék lehetőségek lepusztítása, a permanens kulturális epeömlés. A magyar mozikba pedig ömlik az amerikai kultúrharc salakanyaga. Nem mintha a Netflix, az általános angolnyelv-ismeret és a médiagalaktika korában bármelyik monstre történelmi filmre fordított fogyasztói figyelem hosszabb lenne tizenöt percnél.
Hiába az értelmiségi prüszkölés, ma már nincsenek filmklasszikusok, annak a kornak vége. Mindenki a következő részt várja. A nagy tanulság az, hogy nem kell három év előmunka, kétezer oldal publicisztikai nyammogás egy hősről szóló film legyártásához. A Marvel évente három hősfilmet dob a piacra, a kínaiak tizenkettőt, az oroszok hetet. Nincsen ennyi időnk. A hősfilmek korát éljük. A legrosszabb esetben már legalább egy tucat különböző heroizáló, de az igazságtól nem elrugaszkodó történelmi filmnek kellett volna készülnie. És kit érdekelne tizenegy katasztrófamozi, ha akadna egy jó? A lényeg az, hogy legyenek filmjeink. A Kádár-rendszerből ránk maradt ideológiai vitamechanizmusok is feleslegesek, mert a jóemberek nem a politikát fogják a filmből kimazsolázni, hanem a csomagolást, a színészeket, azt, hogy a film utaztat-e. Ezeknek kell első körben rendben lennie. Aggódniuk a keményvonalas arcoknak sem kell, mert egy jól elhelyezett hős magától betölti majd a körülötte jelentkező ideológiai vákuumot. De a nagy igazság az, hogy erre egyelőre nincsen se rendezőgárdánk, se forgatókönyvíró háttérhadseregünk. Viszont tanulhatnánk a mai tömegfilm működéséről ezt-azt. A mai látványfilmek nem a magas művészetben való dagonyázást, a nagy koherens rendezői narratívát, a böszömnagy egót igénylik a direktorok részéről, hanem kőkemény szakmai tudást, a fagyos profizmust. A látványos, korrekt módon abszolvált történelmi akciófilmek pedig egyébként is tovább élnek, a kollektív tudatalattit tovább tágítva, a YouTube hipotalamuszába beágyazva a többmilliós megtekintésű csatajelenetek formájában. Ez a jelen. Itt állunk most, a startpisztoly dörrenésére várva. 
