Hivatalosan egy vizes világbajnokságot rendezett Magyarország, de ez így egyszerűen nem igaz. Merthogy ez az egy valójában öt – csak a vízben. Azonban nem lehet elmenni amellett, hogy mindeközben Győr az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválnak (EYOF) adott otthont (döbbenetes sikerként 41 magyar érem született), laza ráadásként pedig július utolsó hétvégéjén több tízezer külföldi Forma–1-es rajongóval együtt – és immár Bernie Ecclestone nélkül – a száguldó cirkusz is megérkezett hozzánk. Úgy hiszem, hasonlóan sokszínű és egyidejű eseménydömpingre – az olimpiákat leszámítva – a világon sehol nem volt még példa. Minden politikai, minden sportágon belüli vitától, előzetes vagy ezt követő háborúságtól eltekintve, ha volna rendezési aranyérem, azt most Magyarország nyakába kellene akasztani.
MONDD, TE KIT VÁLASZTANÁL?
A medencés úszás maga felér egy kis olimpiával, hiszen több mint 2000 sportoló, csaknem 1000 újságíró csodálhatta meg a két év alatt felhúzott Duna Arénát. Ne hallgassuk el: nekünk, akik láttuk az eredeti terveket, kívülről csalódást hozott az aréna, ám odabent leírhatatlan hangulat kísérte a versenyeket (a medence gyorsaságáról lásd keretesünket). E sorok írója az elmúlt harminc évben több tucat világversenyen járt, de ahhoz fogható hangrobbanást, amely a férfi 4×100 méteres gyorsváltónk befutóját (pardon: beúszóját) kísérte, soha nem hallott még. Ez volt az első medencés versenynap, a közönség még csak ízlelgette, milyen is itt lenni, és a rajt után alig fél perccel hitetlenkedve pillantottunk egymásra: létezik, hogy Kozma Dominik a váltó első embereként világcsúcsnál jobb részidőt repeszt?! Igen, létezett! És amikor a befejező Bohus Richárd az utolsó 50-re fordult, majd célba ért (a saját 100 méterét 47.21-es idővel teljesítve!), „leszakadt a mennyezet”. Ez a váratlan harmadik hely olyan csoda, mintha holnaptól a magyar GDP is a világon a harmadik legnagyobbra hízna, vagy – a sportnál maradva – a férfi 100 méteres síkfutásban egy kelet-európai olimpiai dobogóra állhatna. Ez az első medencés versenynapon történt, és a közönség ebben a pillanatban szívébe zárta a vizes vb-t. Mindenki kiválaszthatja a maga csodáját: talán az aranyat most nem nyerő Cseh Laci (sehogy sem jön a billentyűzetemre, hogy László) sportemberi nagysága lehet az. Talán a pillangóban a magyar trónról éppen őt letaszító 17 éves Milák Kristóf. Talán Hosszú Katinka, akit sajátos módon éppen akkor lehetett a leginkább szeretni, amikor azt láttuk, milyen felhőtlenül örül bronz-, illetve ezüstérmének, talán Verrasztó Dávid hazatalálása (a dobogóra és a szurkolók szívébe) vagy Szilágyi Liliána filmvászonra való tomboló ifjúsága. A magam részéről a lihegős interjúkat választom: nem értem, hogyan lehet az emberi teljesítőképesség határait már-már felülről súroló sportolókat arra kényszeríteni, hogy a vízből kiszállva azonnal értelmes mondatokban fogalmazzák meg a gondolataikat, de ha már így van, hadd emeljem meg a kalapomat minden úszónk előtt, aki erre képes volt. (A világsztárok véleményét az arénáról lásd külön írásunkban.) Ez volt tehát az első helyszín a „párhuzamos valóságok” közül…
MEGOLVADT A JÉG…
A Balaton kulisszái között megtartott nyílt vízi pankráció – jó, jó: hivatalosan úszás – a négy francia elsőséggel számos kérdést felvetett. Például a hajrát leszámítva a helyszínen nemigen lehet érzékelni a verseny állását; a tévéközvetítés sem ad okot a körömrágásra, és legfőképpen: hogyan szenvedhet ilyen látványos vereséget a sportszerűség a rugdosódással szemben? Ám a rendezést illetően itt is minden rendben volt.
És hogy mit szóltak a résztvevők a műúszás helyszínéhez? Röviden: elaléltak. A Figyelőnek nyilatkozó amerikaiak egyenesen Walt Disney-díszlethez hasonlították a patinás Vajdahunyad várát, egy holland szurkoló pedig felidézte: 2001-ben már járt itt, ekkor a Műjégpálya a nagypályás gyorskorcsolya-világbajnokságnak adott otthont. Amikor megtudta, hogy ugyanebben a környezetben, csak éppen – idézem – „a megolvadt jégben” rendezik a műúszóversenyeket, azonnal szállást és jegyet rendelt, mondván: ezt látnia kell! Ez ugye eddig három világverseny, és akkor most jön a „még sosem volt” kategória. Merthogy az óriás-toronyugrók mindeddig csak természetes vízbe vetették bele magukat. A 20 (nők) és 27 (férfiak) méterről csupán égszínkék jakuzzinak látszó medence sok szempontból kedvezőbb a versenyzők számára, többek között azért, mert az éles kontúrok segítik a biztonságos landolást. Kérdés, hárommilliárdért bárhol máshol megéri-e majd ehhez hasonlót felépíteni. Ami a versenyt illeti, a nők között mindössze tízen voltak a bátrak, a férfiaknál azonban jóval sűrűbb a mezőny. Akadt, aki fogvédőben ugrott, mások testét sűrű tapaszsor díszítette, ám – miközben 90 km-es sebességgel csapódtak a vízbe – szerencsére nem történt sérülés. Bomba meglepetés azonban igen, hiszen utolsó – szinte lehetetlenül nehéz – ugrását elvétve nem a sportág királya, a brit Gary Hunt lett a férfimezőny éllovasa, hanem az amerikai Steve Lo Bue. Csak egy kérdés: vajon miért nincs magyar a mezőnyben? Az óriás-toronyugrást közvetítő képsorok megmutatták: Budapest gyönyörű, ezek a fickók és lányok pedig az úszók világában „a legvidámabb barakk”.
AZ ÖTÖDIK CSODA
És akkor jön a Margitsziget. A vízilabdázás Mekkája, megannyi magyar olimpiai és világbajnoki cím bölcsője, a Hajós Alfréd Uszoda, ahol a női válogatott ötödik, a férficsapat pedig ezüstérmes lett. „Ez őrület! Sehol a világon nem tapasztaltam ilyen hangulatot vízilabdameccsen” – mondta kérdésünkre a horvát világklasszis Sandro Sukno, akit a döntő legértékesebb játékosának választottak (nem mellékesen: ugyanebben a kategóriában az egész vb MVP-je Vámos Márton lett). Az 1973-ban világ-, 1976-ban olimpiai bajnokságot nyert Csapó Gábor meglepett, amikor ezt mondta nekem: „Hatalmas lehetőséget mulasztott el a vízilabdázás, mert már a csoportmeccsekre is legalább húszezer néző kiment volna, míg a döntőt ötvenezer magyar szurkolta volna végig. Nincs az a horvát válogatott, amely egy ilyen mérkőzésen legyőzne bennünket, és talán az egész sportágnak óriási lendületet adott volna egy ilyen kulissza.” Érdekes vélemény, és kérdés, hol lehetett volna ezt a gigászi vízi stadiont felépíteni (medencét a Groupamába?!), magam azonban személyesen voltam tanúja annak, mennyire megkönnyebbültek Nagy Viktorék, amikor a döntő előtti sajtótájékoztatón bejelentették: a finálé marad a szigeten. Szinte hallottam, amint a játékosok szívéről legördül a kő. Hiszen itt ismernek minden egyes csempét, minden egyes hullámot. Az arany most nem sikerült, de a Märcz Tamás-éra első jelentős próbatétele erősen élteti a reményt: ez a pólóválogatott ismét dicső lapokat ír majd a magyar vízilabdázás aranykönyvébe.
ÉS A HAJÓ MEGY
Még egy helyszínről szót kell ejtenünk, ez pedig maga a Duna. A belépőkkel ingyenesen lehetett jönni-menni a vízi útvonalon, amely gyors, romantikus, és ki tudja, miért, de mindig nagy élményt adó. Ha engem holnap megválasztanának Budapest főpolgármesterének, első dolgaim egyikeként megszervezném, hogy a Dunán a Római parttól a Petőfi hídig 10 perces sűrűséggel, fillérekért különféle gyors és menetrendszerű hajójáratok közlekedjenek kora tavasztól egészen a fagy beálltáig. Visszatérve a vb-hangulatra: egy ízben éppen akkor hajóztunk a Duna Arénától az óriástoronyig, amikor a Margit-szigeten a lányok az ötödik helyért játszottak. Ahogy elhaladtunk az uszoda mellett, s bentről kihallatszott a morajlás, a hajón felhangzott a Ria, ria, Hungária. Nehezen feledhető pillanat. Lehetetlen volna tagadni: a világbajnokság vonzáskörzetében tényleg olyan érzésünk támadt, mintha szabira ment volna az ország, legalábbis abban az értelemben, hogy úgy tűnt: ebben a két hétben hátrahagytuk a hétköznapok gondjait és problémáit. A számos helyszínen összességében több százezer ember érezhette át ennek a világbajnokságnak a katarzisát, akár odabent, akár a szurkolói zónákban, ráadásul az akár 500 forintos jegyáraknak köszönhetően anyagi okai nem lehettek a távolmaradásnak, s a legtöbb eseményre különös módon még az utolsó pillanatokban is be lehetett csusszanni. Azonban volt alkalmam betekinteni a színfalak mögé is. Az ezernyi mosoly mögött láttam az önkéntesek és a rendezés zavartalanságáért – sikerrel – dolgozók ezernyi izzadságcseppjét. Kívülről nem érződött, nem látszott: ezek az emberek a háttérben sokszor a végkimerülés határáig hajtották magukat azért, hogy négy nappal a zárás előtt a 81 évesen Budapesten ismét nemzetközi úszóelnökké választott Julio C. Maglione szájából elhangozhasson a mágikus mondat: „Ez minden idők legjobb vizes világbajnoksága!” A kétségkívül hatalmas ívű rendezés egyúttal időlegesen eltakarta azokat a harcokat is, amelyek az úszás kapcsán a sportdiplomáciai, a gazdasági és – ne hallgassuk el – olykor a politikai ambíciókért, valamint pozíciókért folynak. Ne legyenek kétségeink, a versenyek befejeztével a fényes kulisszák mögött ezek a küzdelmek éppen úgy folytatódnak majd, ahogyan a pólóban vagy a nyílt vízi versenyeken a test test elleni harc, jórészt a publikum elől elzárva. Vagyis: a víz alatt.
A FIGYELŐNEK MONDTÁK
Chad Le Clos (dél-afrikai olimpiai és világbajnok): A 200 pillangó előtt nagyon ideges voltam. A közönség elképesztő volt, persze tudom, nem nekem szurkoltak, hanem Lacinak. Mikor beléptem az uszodába, úgy éreztem magam, mintha egy futballstadionban lennék. Nagy elismerés a magyar drukkereknek.
Bert Le Clos (Chad Le Clos édesapja): Teljesen odavagyok Budapestért, és kijelenthetem, ez minden idők legjobb vb-helyszíne. A fiam vissza is szeretne jönni ide nyaralni. Tényleg szuper hely. A világbajnokság Chad győzelme előtt is jó volt, de most már sokkal jobb.
Sarah Sjöström (svéd olimpiai és világbajnok): Hihetetlen, amit a közönség az uszodában művel. Hihetetlen érzés lehet ilyen támogatással egy világversenyen úszni.
Emily Seebohm (ausztrál olimpiai és világbajnok): Elképesztő! Szenzációs a hangulat. Ugyanő a 200 hát utáni sajtótájékoztatón arról, miben segített neki a közönség morajlása: Hallottam, ahogy Katinkának szurkolnak, és az az igazság, hogy a hangzavar még segített is, hiszen tudtam, hogy (Katinka) jön fel, így nekem is mindent bele kell adnom.
Jacco Verhaeren (az ausztrál úszóválogatott szövetségi kapitánya): Ez az uszoda a legjobb, amelyben valaha is versenyeztünk.
Adam Peaty (brit olimpiai és világbajnok): A Duna Aréna hihetetlen, abszolút hihetetlen. Nem tudnék ennél jobb helyszínt vagy létesítményt. A szurkolók is elképesztőek, a magyarok szenvedélyesek és lelkesek. Őszintén mondom, ennél jobban nem is lehetne megrendezni egy világbajnokságot.
Shane Tusup, Hosszú Katinka férje és edzője: A legcsodálatosabb, amit valaha láttam! Nincsenek szavaim. A legcsodálatosabb dolog, amit a sportban valaha is átéltem.
MASTERS: BENEDEK TIBORÉK VÍZBEN
Csaknem tízezer (!) szenior sportolót várnak a FINA Masters 2017 vizes világbajnokságra Budapestre és Balatonfüredre augusztus 7-től. Felső korhatár nincs; több 80, 90 éves indulóra is lehet számítani, miközben a hazai publikum a Kemény Dénes vezette vízilabda-válogatott fellépését várja leginkább. Benedek Tiborék a 40+ kategóriában szállnak vízbe az aranyéremért. A belépés a masters vb-re ingyenes, ám előzetes regisztrációt igényel.
GONDOLTA VOLNA?
Az olimpiákat követő világbajnokságok általában „lassú” versenyt hoznak. A Duna Aréna azonban többek között a 3 méteres vízmélységének köszönhetően a világ egyik, ha nem a leggyorsabb versenyuszodája lett. Ennek is köszönhetően 11 világcsúcs született Budapesten (Milák Kristóf százméteres pillangóúszásban kétszer is megdöntötte a junior-világrekordot).
A riói olimpián két olyan döntő volt, amelyben két magyar úszott, a budapesti vb-n öt alkalommal is örülhettünk ennek.
Közreműködött: Kuzsner Zoltán
