– Milyen érzés élő legendának lenni?
– Ez számomra mindig egy zavarba ejtő kérdés, furcsán viselem ezt a „titulust”, mivel nem érzem magam élő legendának. Természetesen nagyon jólesik, hogy bármerre járok az országban – akár versenyről, akár edzésről van szó –, mindig biztatnak, szurkolnak az emberek. Amikor például a barátaim révén előkerül ez a „legendázás” – merthogy olvastak valahol egy cikket –, akkor mindig összenevetünk, hiszen ők az olykor előforduló közös futások alkalmával szokták látni ezt a „legendát” szenvedni is.
– Ezek szerint a sikerei nem változtatták meg, megmaradt szerénynek?
– Valójában nem is tudom, hogy a sportsikereim milyen hatással voltak, vannak rám, hiszen sok minden mást is csinálok az életben – van három gyermekem, feleség vagyok, s fogorvosként dolgozom is. Igen, voltak jól sikerült versenyeim, ám mindezt nem élem meg olyan eget rengető dolognak, inkább úgy látom, hogy mázlista vagyok: van egy olyan hobbim, amelyet viszonylag jól csinálok.
– Mi jut arról eszébe, hogy 246 kilométer és 26 óra?
– Eddig hatszor voltam a Spartathlonon, számomra ez fontos esemény, az idén is ott leszek. Ez minden résztvevő számára nagy ünnep, sok külföldi barátommal is csak ott tudok találkozni. Az a bizonyos 26 óra az egyik legnagyobb sikerem; az egy jó verseny volt, úgy jött össze minden, ahogy szerettem volna.
– Megéri a szenvedés?
– Egy verseny nem szenvedés, inkább amolyan hullámvasút, amikor megélünk kemény gödröket, de csodálatos érzés kimászni belőlük.
– Mégiscsak adódik a legegyszerűbb kérdés: miért?
– Pont ezért. Jó megélni, hogyan reagálunk a mélypontokra, mire vagyunk képesek. Amolyan önismereti tréning.
– Hogyan szokott edzeni, miképpen készül föl egy ilyen erőpróbára?
– A felkészülési időszaktól függően 140-160 kilométert futok hetente, bár voltak időszakok, amikor ez felment 200-ig is. Ne úgy képzelje el, hogy alkalmanként 70-80 kilométereket teljesítek egyben. Az én edzőm egyébként is időben határozza meg az edzés elvégzését, kilométerekben számolva heti kétszer-háromszor van 30-40 kilométer körüli futásom, a többi rövidebb.
– Dolgozik, édesanya, feleség, ez mind egész embert kívánó szerep. Hogyan szervezi a napjait?
– Rettentő nehéz megszervezni a mindennapokat, gyakorlatilag kizárt az üresjárat. Mindennek megvan a helye és az ideje, ám szerencsére sikerül elég időt szakítani a családi együttlétre is. A szervezést megkönnyítik a gyerekeim és a férjem is, aki szintén sportol. Úgy tűnik, hogy amit csinálok, az egyszemélyes sztori, de valójában egy komoly, a családom alkotta „gépezet” van mögöttem.
– Mikor vagy hol volt az a pont, amikor a maratoni kilométerektől elmozdult az ultratávok irányába?
– Ez nem volt tudatos döntés, nem volt célom, hogy bármikor is ultrafutó legyek. Maratoni távokat futottam, amikor egy ismerősöm elhívott egy 12 órás versenyre, amelyet meg is nyertünk. Apránként haladtam, csak 2010-ben kezdtem meg a felkészülést az első 24 órás versenyemre. Egyébként magát a fogalmat sem szeretem, főleg amiatt, hogy manapság egyre többen akarnak ultrafutók lenni, az első maraton után még nagyobbat kell lépni, mert az már „nem elég”, mintha valamilyen kényszer lenne mindez. Miközben szerintem mindenki annyit fusson, amennyit az edzettsége és a körülmények lehetővé tesznek számára. Sokan meg is keresnek azzal, hogy segítsek nekik abban, hogy ultrások lehessenek.
– Miközben fokozatosan, organikusan kellene fejlődni?
– Az ilyen nagy távoknak érdemes úgy nekivágni, hogy az ember megerősödik fizikálisan és fejben is, összegyűjt jó sok tapasztalatot. A fokozatosság nagyon fontos. Ha valaki kihagyja a tapasztalatszerzés éveit, könnyen beleugorhat valamibe: megsérül, jönnek a kudarcok és a pofonok. Nem azt kapja, amit várt, s abba is hagyja a futást. Olyan terhelés alá kerül a szervezet, amelynek az elviseléséhez nem elég egy-két maratont lefutni, komolyan kell készülni, megismerni saját magunkat is.
– S mi a helyzet az elmével? Azt is edzeni kell, nem?
– Előfordulnak extrém esetek; ilyen az egyik ismerősömé is, aki annyira kemény volt fejben, hogy a lábában egyetlen maratonnal teljesítette az idei Ultrabalatont – de nem ez a jellemző. Fejleszteni kell az elmét is, hiszen az ultrafutás legalább annyira szellemi, mint fizikális sport.
– Több ezer méter magasan a hegymászóknak olykor nehéz döntést kell hozniuk, ha a társaik bajba kerülnek. A futásban van bajtársiasság?
– Az első Spartathlon versenyemen előttem ájult el egy francia futó. Természetes volt, hogy kiszedtük a bozótból, majd jó ideig ránk támaszkodva haladt tovább. Az a vicces, hogy miután jobban lett, fél órát rám is vert a versenyen. Legutóbb Keszthelyen fordult elő, hogy az első helyről álltam ki tíz percre egy rossz bőrben lévő versenyző mellé. Semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy segítsünk annak, aki bajban van.
– Milyen tervei vannak még erre az évre?
– Az eddigi legkeményebb menetemre készülök, ugyanis szűk egy hónap múlva részt veszek az amerikai Badwater ultraversenyen. Annak ellenére, hogy nem is tudom, mire számítsak majd, nagyon várom a megmérettetést. Úgy vagyok vele, hogy bármekkora pofonokat is kapok majd, fel fogok állni.
– Mit kell tudnunk erről a versenyről?
– Nem is igazán a 217 kilométeres táv, hanem a körülmények jelentik az igazi kihívást. Mivel sivatagban futunk majd, nappal hatvan-, éjjel negyvenfokos hőség vár minket, a futam végén egy 2500 méter magas hegyre kell felkapaszkodnunk, ahol viszont nagyon hideg van. A teljes táv alatt 4500 méteres szintemelkedést kell majd leküzdeni.
– Árulja már el, erre hogyan lehet felkészülni?
– A szokásos futás mellett heti kétszer speciális, kifejezetten a futást és a regenerálódást segítő erősítő edzéseken veszek részt, illetve kerékpároznom is kell. Mindemellett vannak szaunás edzéseim, amelyekhez hozzátartozik, hogy bent a kabinban is – futópadon – futok egy órát.
MINDIG CSAK ELŐRE
Lubics Szilvia Nagykanizsán él három gyermekével és férjével, fogorvosként pedig Hahóton praktizál. Amatőr sportolóként 2003-ban kezdett el futni, s alig három esztendő múlva már az ultratávok világában találta magát. A bajnoknő eredménylistája rendkívül hosszú és inspiráló: a 246 km-es Spartathlon versenyen háromszor állt a dobogó első, kétszer pedig a harmadik fokán. Az Ultrabalatonon 212 km teljesítése után két első és két második hellyel büszkélkedhetett, az elképesztő – 286 km-es – távú UltraMilano–Sanremón az első helyet húzta be, ahogyan a franciaországi L’Ultra Marin 177 km-es futamán is ért már célba elsőként. Számos bajnoki cím és országos csúcs köthető a nevéhez, teljesítményét közel egy tucat díjjal méltatták, 2016-ban pedig megkapta a Magyar Becsület Rend kitüntetést is.
