MEXIKÓVÁROS, 1968
„Az ezernyelvűre változott város, amelynek egét a nyitóünnepség előtti hetekben az ellentmondások viharfelhői lepték el, attól a pillanattól kezdve, hogy fellobbant a láng, hamu alá rejtette az elégedetlenség parazsát. És erre a két hétre, a győzelmek felejthetetlen napjaira, szeretetébe fogadta száznál több ország sportoló ifjúságának nagyköveteit. A felejthetetlen napok jól szolgálták az olimpia vezérlő eszméjét, a béke és barátság gondolatát” – intett búcsút Mexikóvárosnak a Népsport tudósítójának kommunista pátoszt sem nélkülöző írása 1968. október 28-án, az épp véget ért ötkarikás játékok másnapján. Nagy szavak, ám a cikk két fő gondolatával fél évszázad elteltével sem lehet vitatkozni: a XIX. olimpia játékok történetének politikával bőségesen átitatott lapjai maradandó teljesítményeket rejtenek, és ezen oldalak a magyar sport aranygyűjteményébe kívánkoznak.
LEGNAGYOBB POMPÁJÁBAN
Legyünk túl gyorsan a rekordokon: az olimpiatörténet első latin-amerikai helyszínén először volt száznál is több nemzet (112), minden addiginál több versenyző (5516) és több nő (781) mérte össze erejét, tudását. Az extrém magasság (két „kékestetőnyi”, tengerszint felett 2240 méter) az előzetes félelmek ellenére elsősorban pozitívan éreztette hatását: a ritka levegőben az atlétikai stadionra – amelyben először volt szintetikus építésű a futópálya – valóságos rekordeső hullott, 48 világcsúcs született. A legnagyobb mind közül a távolugró Bob Beamoné, aki 55 centiméterrel (!) javította meg az addigi legjobb eredményt, és 890 centis ugrása a mai napig a második legnagyobb, amit megengedett hátszél mellett elértek.
Ám a „sportok királynője” nemcsak az elbűvölő számokkal vonzotta magára a figyelmet, hanem múlhatatlan történetekkel is. Minden idők egyik legszebb sportmeséje Dick Fosburyé, akinek szokatlan technikáját nagy szkepticizmussal fogadta a szakértők és a szurkolók serege, ám a legkritikusabb hangokat is örökre elhallgattatta aranyérmével. Azóta szinte minden magasugró a sportág egyik leginspirálóbb személyiségéről elnevezett, háttal leérkezős technikát alkalmazza.
Volt azonban talán egy ennél is maradandóbb öröksége az amerikai atléták szereplésének. A 200 méteres síkfutás győztese, Tommie Smith és harmadik helyezett honfitársa, John Carlos az ötkarikás történelem egyik legerősebb jelenetét adta az éremátadás során az emberiségnek. A magasba emelt, fekete kesztyűben összeszorított öklök jelentősége mára messze túlmutat a sport világán. A két atléta pályafutása gyakorlatilag ott véget ért az afroamerikaiakért való kiállással, tettük azonban az emberi jogokért való békés „felszólalás” örökérvényű példája lett.
Ahogyan a világ figyelme főként az Olímpico Universitario Stadionra összpontosult, úgy a remek atlétikai eredmények miatt a hazai közvélemény is jó szívvel gondolt kora impozáns létesítményére. A magyar olimpiai csapat 32 éremmel zárta a versenysorozatot, és a 10–10–12-es leosztással az éremtábla negyedik helyén végzett, az érmek számában pedig a harmadikon az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött!
Az első magyar aranyat Németh Angéla szerezte. Pedig a gerelyhajító csak 1968 elején kezdhetett el reménykedni abban, hogy ott lesz Mexikóvárosban, akkor került be az ifjú reménységeket összegyűjtő C keretbe. Az olimpiára viszont már világranglista-vezetőként érkezett, és második dobásával rögtön nagyot alakított (60,36 m), érezni lehetett, hogy aznap nem lehet utolérni. Vetélytársai közül volt, aki már az utolsó dobások előtt köszöntötte, ám a gratulációkban megelőzhetetlen volt vőlegénye, a későbbi kosárlabda szövetségi kapitány Ránky Mátyás, aki már két nappal a verseny előtt megírta kedvesének aranyát méltató sorait. Az életét testnevelőként az ifjúság oktatásának szentelő Németh Angéla szívszerelme – no persze Ránky mellett – egyébként nem a gerelyhajítás volt, hanem a kosárlabda, amelyben ifjúsági válogatottságig vitte, és később is versenyszerűen játszott.
BETELJESÜLT ÁLMOK
Ha az első kellemes meglepetés volt, akkor Zsivótzky Gyuláé a várva várt beteljesülése: korszakos kalapácsvetőnk két olimpiai ezüstérme után végre meghódította a csúcsot. Olimpiai rekordjával túldobta a harmadikként végző Lovász Lázárt és a szovjet Romuald Klimet, aki azt megelőzően kilenc nagy versenyen utasította maga mögé riválisát! A nehézatlétázó kirobbanó erejéről árulkodik, hogy győzelme után nem sokkal a pálya mellett, már szurkolóként lenyomott egy kétszáz méteres sprintet is: az 50 kilométeres gyaloglók között hajrázó Kiss Antalt buzdította így. Nem mintha a verseny alatt hét kilót fogyó Kiss sokat érzékelt volna ebből, elmondása szerint a stadionban már csak arra volt ereje, hogy megnézze az egyik pálya vonalát, és annak nyomán bevonszolja magát a célba – egyébként se nem hallott, se nem látott semmit élete legnagyobb sikeréből. Kiss kitartása ezüstérmet ért. Ami sikerült Zsivótzkynak, nem jött össze Kulcsár Gergelynek: a küldöttség zászlóvivője harmadik olimpiáján állt fel a dobogóra gerelyhajításban, ám a tokiói ezüst és a római bronz után az egyéni csúcs is kevés volt az aranyhoz.
Nem jött össze a nagy beteljesülés öttusában: a Balczó András, Móna István, Török Ferenc összeállítású legendás csapat négy vb-cím után nagy küzdelemben megelőzte a szovjetet, a korabeli tudósítások mégis felemás szájízűek, ugyanis a világ akkori legjobbjának tartott Balczó egyéniben lemaradt az aranyról (négy évvel később, 34 évesen sikerült). Nem úgy Kulcsár Győző a páston: a négyszeres olimpiai bajnok párbajtőröző kettőt ekkor gyűjtött be a legfényesebb érmei közül (csapatban B. Nagy Pállal, Fenyvesi Csabával, Nemere Zoltánnal és Schmitt Pállal). Az atlétika mellett a vívás volt a zászlóshajó 7-7 éremmel.
A birkózók jócskán felülteljesítették a várakozásokat: Kozma István megvédte olimpiai címét, amiben sokan bíztak, ám a Nemzeti Sportolói közé az idén beválasztott Varga János győzelme kisebb szenzációval ért fel. Nem lehetett panasz a kajak-kenura sem: mind a hat döntőben dobogóra állt a magyar egység, amelyben elindult. A sportolói pályafutása után Németországban fogorvosként praktizáló Hesz Mihály nyitotta a sort a kajak egyes királyszámában. Teljesítménye motivációs töltetként szolgált a többiek számára, emberfeletti hajráját követően még a pályafutása első aranyérmét közvetítő Vitray Tamásnak is elcsuklott a hangja. A kenu egyes aranya is magyar nyakba került, Tatai Tibor zsebelte be, aki úgy utazott ki Mexikóba, hogy nem is volt biztos, hogy szerephez jut az olimpián. Csak a helyszíni válogatón dőlt el, hogy Wichmann Tamással szemben ő méreti meg magát, meg is hálálta a bizalmat. Később Tataihoz fűződött a magyar sport egyik legfurcsább visszavonulása: az 1971-es vb-ezüstöt követően nyomást gyakoroltak rá, és egy újságíró kijelentése után („Tatai elvtárs, ezt bárki meg tudja csinálni!”) betelt nála a pohár, lemondta a válogatottságot.
AZ UTOLSÓ NAGY FUTBALLSIKER
Az olimpia záróakkordja és egyik fénypontja, mint legtöbbször most is, a labdarúgótorna fináléja volt, benne a magyar válogatottal. Csapatunk a „disszidáló” Varga Zoltánt nélkülözve sem hagyott esélyt durváskodó ellenfelének, és a Bulgária elleni fináléban (4:1) megvédte olimpiai címét. A vízilabdát leszámítva a klasszikus csapatsportokat tekintve azóta is ez Magyarország utolsó olimpiai aranya.
„Az egész pályafutásom meghatározó élményének tartom a mexikóvárosi napokat – emlékezett vissza a Figyelőnek a sikerre Dunai II. Antal, aki hat góljával a torna második legeredményesebb játékosa lett. – Négy évvel korábban végig ott voltam Tokióban a csapat mellett, de nem játszottam, így nem is lettem olimpiai bajnok. A válogatottbeli pályafutásom úgy alakult, hogy egyszer sem vehettem részt világbajnokságon, pedig jó csapatunk volt. Sokkal jobb, mint ami azokban az években kijött belőlünk. Mexikóvárosból a dobogón töltött percek örök emlékül szolgálnak. Tényleg olyan pillanat, amelyben az ember jóleső összegző érzéssel tekintett vissza az addig vezető útra. Mindig büszke voltam arra, hogy egy kis, déli határ menti faluból, Garáról származom, és ráadásul abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy egy másik falubelimmel, azóta elhunyt barátommal, Páncsics Miklóssal közösen éltem meg ezt.”
Egy kétezer fős magyar falu csodája a világ tetején.
Borítófotó: Élet az olimpiai faluban. Andy Torro, az Egyesült Államok kenubajnoka megpróbálja felemelni az olimpia legnehezebb versenyzőjét, Kozma István nehézsúlyú birkózót
