„Arra emlékszem, hogy négy-öt napig csak ültem a szobámban, nem akartam élni, nem beszéltem senkivel. Azon gondolkodtam, hogyan ölhetném meg magam. Soha nem voltam még ilyen mélyen. Elértem arra a pontra, amikor ráébredtem: segítség kell. Egyedül nem tudok ebből kikeveredni.” Bárkitől megdöbbentő szavak lennének ezek. Az még megdöbbentőbb, hogy minden idők legeredményesebb olimpikonja és egyik legünnepeltebb sportolója, az úszófenomén Michael Phelps mondta ki őket. A riói olimpiát öt aranyéremmel – karrierjét pedig huszonhárommal – záró Phelps úszótársával, a szintén ötkarikás bajnok Allison Schmitt-tel együtt beszélt a depresszió elleni harcáról a George Washington Egyetemen. A két élsportoló egymást támogatja a mentális betegség elleni harcban – és remélik, azzal, hogy nyíltan beszélnek a küzdelmükről, elérik, hogy egyre többen fordulnak majd szakemberhez. Ha olyan illúzióink lennének, hogy egy sikeres és gazdag élsportolónak nem lehetnek súlyos mentális problémái, három április-májusi eset elgondolkodtathat bennünket az ellenkezőjéről. Phelpsék nyilvános kiállása az Egyesült Államokban óriási médiavisszhangot kapott, Európában pedig két történet is figyelmeztetett arra: az összeomlás bárkit utolérhet.
Aaron Lennont, az Everton 21-szeres angol válogatott labdarúgóját a rendőrség szállította be egy mentálklinikára, miután bejelentés érkezett, hogy önveszélyesen viselkedik egy forgalmas út mellett Salfordban. Egyelőre annyit tudni, hogy stresszalapú mentális betegséggel kezelik. A legtragikusabb František Rajtoral története. A Törökországban légióskodó, 14-szeres cseh válogatott futballistát szomszédai találták holtan a lakásában – a hosszú ideje mentális betegségekkel, krónikus fáradtsággal és kiégéssel küszködő sportoló öngyilkosságot követett el 31 éves korában.
„Ahogy az megtörténik általában egy futballistával, volt korábban egy rossz szezonja. Láttam, amikor az öltözőben bebugyolálta magát a törülközőjébe, és rettegett, hogy pályára kell lépnie. Nem akart játszani, nem akart emberek közé menni, teljesen magába fordult. Szörnyű volt látni” – emlékezett Rajtoralra egyik volt csapattársa, aki neve elhallgatását kérte.
Ha visszalapozunk a naptárban, a sor folytatódik. A bolgár ritmikusgimnasztika-válogatott világbajnok csapattagja, Cvetelina Sztojanova egy éve öngyilkosságot kísérelt meg, csodával határos módon élte túl – hónapokig feküdt az intenzív osztályon, de 2016 végén már ismét a nyilvánosság elé lépett. Az eset körülményeit még vizsgálják, de elképzelhető, hogy a válogatott mellett dolgozók nem vették észre a szorongásos depresszió jeleit, Sztojanova pedig így nem kapott idejében professzionális segítséget. A kanadai teniszező Rebecca Merino 22 évesen bejelentette visszavonulását súlyos depressziója miatt.
Tabutéma
A mentális egészség témája a sportvilágban (is) sokáig tabunak számított. Az élsportolók helyzetét tovább nehezítheti, hogy a róluk élő kép miatt – erős, egészséges, csúcsteljesítményre képes atléták, akik gyakran igen sokat keresnek és rendkívül magas a társadalmi státusuk – a közvélemény talán még kevesebb empátiával is kezelte őket. Sikeres. Gazdag. Fiatal. Szép. Erős. Mi baja lehet?
„Ó, annyian jöttek hozzám, hogy elmondják, milyen boldognak kellene lennem, mit kellene éreznem. Azt mondták, bárcsak a helyemben lehetnének. Csak a materiális dolgokat látták, az érmek fényét – és nem láttak mögé” – mesélte Allison Schmitt.
A British Journal of Psychology egy tanulmánya felhívja a figyelmet arra, hogy az élsportolók között a csillogó felszín alatt gyakran ijesztően sötét dolgok húzódnak meg. Kiégés, túledzettség, izoláció, rendkívüli stressz, krónikus fáradtság, depresszió, evészavarok, pánikbetegség, önsértés – csak néhány az előforduló problémák közül. Ráadásul egy élsportoló általában korán definiálja magát, nyilvánvalóan élsportolóként – ha ezt az öndefiníciót valami (sérülés, betegség, szerződésbontás, visszavonulás) fenyegeti, akkor az is súlyos gondokat okozhat.
„Azt hiszi rólunk a közvélemény, hogy mindenünk megvan. Nem feltétlenül mi vagyunk a világ legokosabb emberei, egész életünkben futballisták voltunk. Egyszer csak vége, és ott az üresség. Nincs miért felkelni. A visszavonulásom után két évig mindennap sírtam” – magyarázta Dean Windass, aki építőmunkásból lett Premier League-hős, s visszavonulása után súlyosan depressziós és alkoholfüggő. Windass két öngyilkossági kísérletet is túlélt, majd segítséget kért és kapott, amely talán annak is köszönhető, hogy a brit sportvilágban egyre nyíltabb a párbeszéd a mentális betegségekről. Csak az angol Professzionális Labdarúgók Szervezete – amely elenyészően pici szelete a sportvilágnak – 165 esetet jegyzett fel az előző évben, amikor emiatt kértek segítséget játékosok személyesen vagy segélyvonalon. A számok évről évre nőnek.
Stigma és szégyenérzet
A nemzetközi futballista-érdekvédelmi szervezet (FIFPro) kutatása szerint egy 25 fős keretből általában 3–9 játékos mutatja mentális betegségek szimptómáit. A legtöbben szorongással és depresszióval küzdenek – riasztó, hogy a megkérdezett sportolók 84 százaléka azt mondta: nem elégséges a számukra biztosított háttértámogatás. Egy Németországban elvégzett vizsgálat szerint az egyéni női sportolók depressziós veszélyeztetettsége még erősebb, mint csapatsportokat játszó tár-saiké. A mentális betegségekhez kapcsolódó stigma és szégyenérzet is hozzájárulhat ahhoz, hogy sokan nem fordulnak szakemberhez. Ráadásul egy sportoló – akit egész életében arra neveltek, hogy legyen erős és önálló – különösen nehezen szánhatja rá magát a segítségkérésre. Ahogy Michael Phelps fogalmazott: a kommunikáció mentális betegségek esetében talán mindennél fontosabb. „Azt szeretném elérni, hogy elmondjam: igen, véghez vittem ezeket a nagyszerű dolgokat az uszodában, de ugyanolyan ember vagyok, mint bárki, ugyanolyan problémákkal. Meg akarom értetni mindenkivel: van olyan pillanat, amikor segítséget kell kérni” – mondta.
Mert a csend akár halálos is lehet.
