FOKOZÓDÓ ÉRDEKLŐDÉS
Soha nem látott érdeklődés övezi a franciaországi, június 7-től július 7-ig tartó női labdarúgó-világbajnokságot: míg 2015-ben Kanadában mindösszesen ötvenezren tekintették meg a mérkőzéseket a helyszínen, addig az idei esemény az egymilliós nézőszámot is átlépheti. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek (FIFA) a nemek közti egyenlőség támogatására vonatkozó irányelve meghozta gyümölcsét: a torna díjazása a duplájára nőtt a négy évvel korábbihoz képest. Harmincmillió dollárt osztanak szét a résztvevők között, s további húszmilliót biztosítanak a nemzeti együttesek felkészülésére, valamint a játékosokat adó klubok kompenzációjára. A győztes négymilliót vihet haza. Ez az ötvenmillió dollár kevesebb mint nyolc százaléka annak, amit a férfiak kaptak 2018-ban (400+250 millió). De hogy ez sok-e vagy kevés? Lehet-e tartósan népszerű a női labdarúgás, és képes-e megfelelni a professzionális sportágakra jellemző eladhatósági elvárásoknak? Ezeknek próbálunk most utánajárni.
ELINDULT A FEJLŐDÉS
Az utóbbi években Ausztráliában, az Egyesült Államokban és egyes skandináv országokban a női futballisták többször is hallatták a hangjukat azt követelve, hogy biztosítsanak számukra a férfiakéival egyenlő anyagi juttatásokat. A magyar női labdarúgó-válogatott egyik Eb-selejtezője majdnem el is maradt 2017-ben, mert a dán játékosok szakszervezete sztrájkot hirdetett. A nemzetközi nyomásgyakorlás hatására több országban – például Norvégiában és Dél-Afrikában – a hazai szövetségek már egyenlő mértékben díjazzák a férfi- és a női válogatottakban szereplő játékosokat, a nemzetközi szövetségek pedig újfajta stratégiai ágazatként tekintenek a hölgyek focijára, amelyre minden eddiginél nagyobb összegeket költenek.
Magyarországon 1984 óta szerveznek bajnokságot nők számára. Jelenleg az NB I.-ben nyolc, az NB II. keleti és nyugati csoportjában 19 csapat szerepel. A 2013-ban indult összehangolt fejlesztések hatására mára már 12 ezer versenyengedéllyel rendelkező felnőtt női labdarúgó van, és további harmincezer utánpótláskorút regisztráltak a Bozsik-programban. (A férfiaknál ez a szám 280 ezer + 180 ezer.) Az élvonalban szereplő játékosok körülbelül hatvan százaléka profinak, félprofinak mondhatja magát, ők azok tehát, akik valamilyen formában (fizetés, szponzori támogatás, pályázati, ösztöndíjprogram) anyagi javadalmazásért futballoznak. A magyar válogatott tagjai is kapnak napidíjat, amikor a nemzeti együttes színeiben készülnek vagy mérkőzést játszanak, de nem akkora mértékűt, mint a férfiak.
Markó Edina 26 éve debütált a magyar női labdarúgó-válogatottban, akkor, amikor még a hölgy futballisták álmodni sem mertek fizetésekről, most pedig a nemzeti együttes szövetségi kapitánya. A saját bőrén érzékelte a sportágban bekövetkezett robbanásszerű fejlődést, amely tetten érhető a játékosok felkészültségében, a meccsek közvetíthetőségében, a megemelkedett nézőszámokban, a sportág tömegbázisában és a fokozott médiaérdeklődésben.
„Gazdasági szempontból tisztában vagyok azzal, hogy a női válogatott piaci alapon nem tud akkora bevételt generálni, akár közvetítési jogokból, akár egyéb formában, mint a férfi, tehát nem hiszem, hogy az asztalt kellene ütnünk, hogy ugyanannyit kapjunk, mint a férfiak” – reagált a nemzetközi egyenjogúsági küzdelmekre, hozzátéve: ugyanakkor azon is el lehet gondolkodni, hogy a magyar férfilabdarúgás vajon piaci alapon működik-e Magyarországon. „Napjainkban még nem várható el az anyagiakban megmutatkozó azonos elismerés, mert a női futball egyelőre nem vonz annyi embert, de azt látni, hogy óriási a fejlődés” – fejtette ki.
A női labdarúgás nincs könnyű helyzetben, ha be akarja hozni a lemaradást, mert a nemek közti legnagyobb színvonalbeli különbség ebben a sportágban érhető tetten. Ennek okai nyilván visszavezethetők a gyökerekre, és most elég csak arra gondolnunk, hogy a hölgyeknél 1991 óta rendeznek világbajnokságot, szemben a férfiak 1930-as tornájával.
Markó Edina szerint azonban éppen ezért nagyon fontos, hogy a női labdarúgást ne a férfi futballal hasonlítsuk össze, mert a női sprinter sem a férfi sprinterrel vetekszik. „A férfi- és a női izomzat fizikai eltéréseiből adódóan nyilvánvalóan van különbség sebességben, dinamikában, de azzal nem értek egyet, hogy taktikailag és technikailag óriási lenne a lemaradás. Azt szeretném, hogy a női labdarúgás érjen el a női kézilabda, röplabda, kosárlabda szintjére, s ne legyen kérdés, hogy a sportágban dolgozó emberek ugyanolyan teljesítményt tesznek le az asztalra akár játékosként, akár sportvezetőként” – mondta a szövetségi kapitány.
ANYAGI LEMARADÁS
„Ma ott tart a női futball, ahol a férfilabdarúgás 1910 körül” – ezt már Muszbek Mihály sportközgazdász állapította meg. A szakember meglehetősen határozott álláspontot képvisel, mert sportgazdasági szakmai elv alapján csak azért szabad fizetni, ami alkalmas üzletszerű szórakoztatásra. A női labdarúgás pedig szerinte erre jelenlegi állapotában nem képes, mert nincs globális piaca, így nincs üzleti bevétele sem, ezért a játékosoknak nem is szabadna pénzt kapniuk a sportteljesítményükért. „Ma a női futball üzleti szempontból egyenértékű a sportlövészettel. A sportágnak nincs valós ár/érték arányos nézője, és televízióközvetítési jogi kapcsolata sincs. Amikor a BL-döntőre Magyarországon hétszáz forintért adnak jegyet – és nincs telt ház –, az önmagában minősíti a produkciót. Ez egyelőre amatőr labdarúgás, egybecsomagolva néhány üzleti elemmel, de a csomagolást a FIFA, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) és a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) gyártja, nem pedig a valós piac – utalt arra, hogy a duplájára, ötvenmillió dollárra emelték a női vb-n szétosztott pénzösszeget. – A női futball a nemzetközi szövetségek döntéshozóinak álkitörési pontja. Az UEFA és a FIFA is keres a maga fontosságának a hangsúlyozására új dolgokat, míg másokat mellőz. Ilyen például, hogy elengedi a strandfocit, ugyanakkor magához veszi a női labdarúgást.”
Pénzügyi átrendezés
Muszbek Mihály úgy véli, a női futballba áramló összegek megemelkedése a férfiszakág kárára gyakorolt mesterséges, erőszakolt pénzügyi átrendezések eredménye. „Nem is kérdés, hogy ezeket az összegeket a férfilabdarúgás termelte meg. Gyakorlatilag ez itthon közpénz-átáramoltatás” – mondta.
A FIFA és az UEFA hozzáállását jól jelzi, hogy míg a női labdarúgás kapcsán tizenöt éve leginkább szexista nyilatkozataival tudott bekerülni a sajtóba a két szervezet vezetője, addig tavaly októberben Gianni Infantino már arról beszélt, hogy egyszer majd a női futball többet hozhat, mint a férfi.
Jelenleg ettől azért még nagyon messze vagyunk: az idei női világbajnokság közvetítési jogdíjaiból befolyt összeg például a tavalyi férfi-vb után produkált bevétel tíz százalékát sem éri el, de így nagyjából arányban is marad a részvételért kiosztott pénzekkel (650 millió vs. 50 millió dollár). A jegyárak között is óriási a szakadék. Míg a 2018-as férfidöntőre a legolcsóbb jegy 405 euróba került, addig az idei női vb fináléját 22 euróért is megnézhetjük a helyszínen. A hazai képet némileg árnyalja, hogy Markó Edina M4 Sporttól származó információi szerint a csatornán közvetített magyar csapat-sportok közül a női labdarúgás éri el a második legnagyobb nézőszámot. Az U17-es válogatott tavasszal az elitkörben lejátszott két találkozóját összesen 150 ezer néző követte az M4 Sporton.
A női futballal kapcsolatos legfőbb kérdés tehát most az, javára tudja-e fordítani a sportágba – a sportközgazdász szerint mesterségesen, az MLSZ szerint stratégiai alapon, a sportág kiteljesedésének elérése érdekében – áramló pénzösszegeket, sikerül-e a tartósan növelni a bevont játékosok, illetve a nézők számát, és felzárkóznia a többi női sportág mellé, vagy megreked az amatőr szinten.
Hosszú évtizedek telhetnek el, amíg ezekre választ kapunk, addig is egy biztos: a labda gömbölyű, a játék pedig mindenkié.
Borítófotó: A női foci kevesebb pénzt hoz, mint a férfi. A női futó nem a férfi atlétával versenyez
