– Már több mint harminc éve foglalkozik a magyar sportolók mentális felkészítésével. Jövőre Tokióban újra olimpiát rendeznek. Hogyan áll jelenleg a sportolók pszichés trenírozása?
– Akikkel folyamatosan dolgozunk, azoknál szinte mindegy, hogy olimpia jön, mert ők állandó ellátásban részesülnek. Általánosságban az a megfigyelésünk – most a kollégák nevében beszélek többes számban –, hogy az ötkarikás játékokat megelőző év őszén kezdődik az ezzel kapcsolatos jó értelemben vett észhez térés, hogy olimpia jön, el kell kezdeni a készülést. Ilyenkor szokott lenni egy roham. A mentális felkészítés terén az alapok megtanulásához egy szezon elegendő. Ahhoz már több idő kell, hogy egy módszertant sajátítson el a sportoló, beépítse a versenyzésbe, és azt megbízhatóan, jól tudja használni. Az, ami a versenyzésben megjelenik, sokszor egy szezon alatt nem abban a minőségben épül be, ami esetleg egy olimpiai szerepléshez már elegendő. De kivételek mindig vannak. Volt már olyan, aki hetek, hónapok alatt éveket ugrott át. Fejlesztést tudunk nyújtani, és képesek vagyunk befolyásolni is, de érést nem. Már régóta hangsúlyozom, hogy azzal az alapcsomaggal, amely az autogén és mentális tréninget, a figyelemfókuszálást, valamint a gondolkodással kapcsolatos kognitív technikákat tartalmazza, mindenkinek rendelkeznie kell. Olyan ez, mint egy kis házi patika.
– Magyarországon 2007 óta folyik sportpszichológus-képzés a Testnevelési Egyetemen. Eddig 89-en végeztek, és néhány héten belül várhatóan 28-an vehetik át a diplomájukat. Hol tart ma ez a szakma, mennyire friss a hazai tudás?
– Egyetlen dologgal vagyunk lemaradva, hogy államilag még mindig nem teremtik meg ennek a szervezeti kereteit. Egy állami döntésre lenne szükség mindenféleképpen, hogy a sportorvosi ellátáshoz hasonlóan ehhez is hozzáférjenek a sportolók. Ezt követően ki lehetne építeni egy regionális rendszert sportpszichológiai rendelőkkel, amelyekben fogadnák a sportolókat. Én már harminc éve beszélek erről.
– Mikor valósulhat meg ez az elképzelés ön szerint?
– Ezt nehéz megmondani. A politikai akarat azonban most mintha jó irányban változna, és lesznek a közeljövőben ezzel kapcsolatos egyeztetések. Halványan azt merem mondani: jelenleg mintha lenne a rendszerben hajlandóság arra, hogy meg tudjon újulni. Nagyon remélem, hogy ez tényleg így is lesz.
– A rendszer kiépítéséhez van elég szakember Magyarországon?
– Ez a létszám bőven elég lenne. Huszonhat olimpiai sportágunk van. Ha mindenki a saját keretein belül működtetne sportpszichológust, ezenkívül regionális centrumokban, sportiskolákban, klubokban, illetve megyeszékhelyeken is elérhető lenne a szolgáltatás, már meg is lenne oldva a probléma.
– A legtöbbet az edzők találkoznak a sportolókkal. Ők mennyire felkészültek sportpszichológiából?
– Ezen a téren jelentős előrelépés történt. Néhány éve állami támogatást kap a Magyar Edzők Társasága az edzői továbbképzések összefogására, és ennek megfelelően színvonalas programokat szerveznek. Ebben a Testnevelési Egyetem is oroszlánrészt vállal annak érdekében, hogy megújuljon az edzőtovábbképzés. Sajnos tizenkét évig szünetelt az oktatás ezen a téren, de ezt az egyetem 2017-ben visszaállította. Ez nagyon fontos, mert sorban állnak a szövetségek, sőt bizonyos területeken sokkal nagyobb az igény, mint gondoltuk. Szintén fontos megjegyezni, hogy április 25-én fogadta el a szenátus a végzett sportpszichológusok számára egy kiegészítő szak indulását. A gyermek- és ifjúsági sportpszichológusi képzés a terveink szerint – megfelelő számú jelentkezővel – szeptembertől elindul.
– Ez azért nagyon fontos, mert ha az edzők is bizonyosfajta kompetenciák birtokában vannak, akkor lehet, hogy önökhöz, sportpszichológusokhoz is kevesebb vagy kisebb problémával fordulnának a sportolók.
– Ezért is említettem a házi patikás hasonlatot, mert senki sem fogja megműteni a vakbelét a konyhaasztalon, de ha elvágja az ujját, akkor képes bekötni. Az edzőknek abban nagy szerepük van, hogy a versenyzéssel kapcsolatos kommunikáció, bánásmód és az alaptechnikák a helyükre tudjanak kerülni. Húsz-harminc éve azt mondták, hogy a tréner ne csináljon semmit, csak tartsa az edzést, majd a sportpszichológus megold mindent. Ez azért mára már megváltozott, tehát egy teljesen elfogadott nemzetközi trend, hogy az edzők megtanulják az alapokat, amelyeket hasznosítani tudnak a munkájukban. Ha a kommunikáció és a bánásmód területén nem képesek zöld ágra vergődni a sportolóval, akkor a tudást sem tudják átadni.
– Mekkora még a kiaknázatlan terület a sportpszichológiában? Mostanában egyre többet hallani a teljesítménypszichológia kifejezést.
– Biztos, hogy nagyon sok még a kiaknázatlan terület. A közelmúltban rengeteg olyan gépet, műszert, fejlesztést segítő alkalmazást találtak ki, amelynek a használatával a határ a csillagos ég. A sport át tudja venni azokat a katonai fejlesztéseket is, amelyekkel nagyon pontosan lehet javítani a teljesítményt. A londoni olimpia előtt már mi is bioinformációs technológiával dolgoztunk, amelyet az űrhajózásból vettünk át. Mindenki a maga területén próbál újítani, azonban a pénzügyi, innovációs, infrastrukturális háttér országonként eltérő. A technikának van egy bekerülési költsége, így ebben a vetélkedésben sokkal nehezebb lesz helytállni. A kanadai jégkorong-válogatottnál például ezt nagyon magas szintre emelték. A játékosok ott tényleg 24 órában élsportolók, és még alvás közben is monitorozzák az állapotukat. A teljesítménypszichológiát nem tekintem külön ágnak, mert teljesen mindegy, hogy valaki operát énekel vagy olimpiára megy, ugyanúgy teljesíteni kell. Az alapvető módszerek nagyon hasonlók, legfeljebb annyi különbség van, hogy a mentáltréningben az egyik a zenedarabot képzeli el a fejében, a másik meg a 110 méteres gátfutást.
– Lehet már tudni, hogy a tokiói olimpián mekkora lesz a sport-pszi-cho-ló-gus-stáb?
– Ez leginkább attól függ, mekkora lesz a kiutazó kontingens létszáma, és hány éremesélyes lesz köztük. Én mindig a németeket szoktam példaként felhozni, ahol 150-170 sportolóra 44 sportpszichológus jut, akik közül nyolc államilag finanszírozott. Nagyon boldog lennék, ha mi is elérnénk a nyolc főt.
